Lemaradtunk a térképrõl - I

Ha régen kezembe került egy magyarországi térkép, akkor mindig megnéztem rajta van-e Tiszakarád. A legtöbbrõl hiányzott, de az utóbbi években olyan részletesek a térképek, hogy még a dûlõútakat is meg lehet találni. Képzeljük el mi történt volna ha az ötvenes években pontos adatok álltak volna az emberek rendelkezésére az ország nyugati határáról. Sokan átszöktek volna Ausztriába.

Tiszakarád az ország északkeleti részén van, közel a jelenlegi szlovák és ukrán határhoz. Felénk nem volt szükség hiányos térképekre. A mappára pingálhattak volna minden szénakazlat, hiszen csak a lebukott kommunisták menekültek keletre, azok pedig úgyis repültek. Nem találok tehát elfogadható okot, hogy miért maradt le a falvak-falva a térképrõl. Hiszen valamikor a vonat hat helyen is megállt a karádi határban. Miskolcnak két vasútállomása van: a gömöri és a tiszai, és mégis rajta van minden térképen. Mi pedig hat megállóhellyel lemaradtunk. (Tiszakarád feltételes, Tiszakarád, Õrszem, Józsefmajor, Tiszacsermely és Tiszakarád határszél.) De ez már régen volt. Azóta felénk már a vonat sem jár. Pedig szép volt a bodrogközi kisvonattal közlekedni. Nagyon szerettem versenyezni vele. Biciklivel hamarabb Zemplénagárdra értem mint az utasok. Felnõttem, mire rájöttem, hogy nem én hajtottam gyorsan, hanem a vonat ment lassan.

Gyermekkoromban hatalmas volt a karádi állomás. A várótermen kívül lakás is volt benne. A fõnök fiának, Paulik Lacinak, volt egy szép mesés könyve, ami színes képekkel volt tele. Ezek a képek az állomást még fontosabbá tették. Az pedig nagyon fontos hadügyi gócpont lehetett. Egy táblára ki volt írva: FÉNYKÉPEZNI TILOS! Mindig aggódtam, hogy valaki esetleg titokban fényképet készít az állomásunkról, és elküldi valamelyik ellenséges országba, és Tiszakarádot bombázzák le elõször. Utoljára, mikor hazamentem, megnyugodtam. A falum véglegesen megmenekült. A vonat síneket is felszedték, és most már senki sem sejti, hogy milyen fontos volt az én falum.

Szerencsére az állomás amúgy is messze volt a falutól. Amikor a vasút épült, a mérnökök bölcsen a sínek mellé tervezték a vasútállomást, és nem a község mellé. Borzasztó rágondolni, hogy milyen veszélyes lett volna, ha a vonat megközelítette volna a falut, mint máshol, és végigment volna a kertek alatt. A zajtól megijedt volna a Zsuzsi néni csirkéje, vagy Bözsi néni kacsája. Még ez semmi, de ha valakinek a lova megugrott volna, akkor aztán nagy lett volna a tragédia. Talán éppen ezért rakták a síneket a csendes, de távoli legelõre. Ez a lépés azonban a tehéncsordának jelentett veszélyt. A lassú vonat ablakaiból az utasok könnyen megfejhették volna a teheneket menetközben. Akik tervezték a vasútat nem vették figyelembe ezt a lehetõséget, de arra ügyeltek, hogy jól elkerüljék a községet. Arra is volt gondjuk, hogy amikor már a kapitalista országokban megszûnt a vonatokon az elsõ és második osztály, akkor felénk a "népidemokrácia" idején is megmaradt. Gondolom velem együtt mások is büszkék voltak a vonat oldalán függõ táblákra, amikre ez volt ráírva: "Párnás díjszabással közlekedõ fapados kocsi - Elsõ osztály." Ezért az "elsõ osztályért" igazán érdemes volt két kilométert gyalogolnunk esõben, hóban, télben, sárban.

Még van két másik érvem, ami alátámasztja, hogy miért kellett a vasútat távol építeni a falutól. Az elsõ az, hogy a sínek mellett ki kellett volna kövezni az utat. Képzeljük el milyeneket döccentek volna a szekerek ha a lágy, tengelyig érõ sárból kihajtva át kellett volna menni a sínek melletti rázós kövesúton. Megborzad a hátam ha arra gondolok, hogy valamelyik istállóba bele is futhatott volna a vicinális. A második ok amiért nem lehetett a faluban vasút az az, hogy kevés biciklis tudta, hogy a síneken merõlegesen szabad csak áthajtani. Ha valaki ferdén megy át az beleragad a vágányba és lezuhan. Azt hiszem ezen részletes magyarázat után már mindenki elõtt világos, hogy a vasútat tervezõ mérnökök mennyire szívükön hordták Tiszakarád lakosainak a testi épségét, és miért nem építették az állomást a falu közepére. Bár a legelõn árvának nézett ki az állomás, ez így volt jó. Akik felénk utaztak, azoknak fogalmuk sem volt arról, hogy milyen hatalmas kiterjedésû ez a Tisza menti település. Olyan nagy semmiséget, mint mifelénk van, egyedül csak Amerika magyar nevû államában, Kansasban láttam. A japánok odajárnak fényképezni: a nagy semmiséget megörökíteni.

Mivel a fényképezés a karádi állomáson tiltva volt, sem a japánok, sem az ellenséges hatalmak nem merték megközelíteni a vasútállomást. Így most õk sem ismerik a falunk hadügyi fontosságát. Ráadásul a legtöbb térképrõl hiányzunk is. Ez azt jelenti, hogy az ország határain túl senki sem tudja hol van Tiszakarád. Néha ez jó, mert senki sem mondhat rosszat rólunk. Nem is tudják, hogy létezünk. Egyszer talán rájönnek, hogy mennyi gáz és olaj rejtõzik a kiszáradt mocsarak alatt, és akkor befolyásosak leszünk. Bár már most is van egy kis befolyásunk. Amióta a tiszalöki vízi erõmû felépült, azóta a Tisza szintje magasabb lett, és a víz néha befolyik a töltés alatt.

Volt egy idõ, amikor a pestieknek fontos volt Tiszakarád. Hozzánk jártak csereberélni a háború után. Szegények nem tudták, hogy nálunk a félcipõ nem volt divatban. Hogy is lett volna a térdig érõ sárban? Abban az idõben még villany sem volt a faluban. Csak a petróleum lámpák pislogó lángja ezüstözte be az éjszakákat. A kései vonattal jövõ pestiek a koromsötétben ha nem estek az árokba, akkor beleragadtak a sárba.

Egyszer egy házaspár az állomástól gyalogolva, zseblámpa nélkül, a sötétben megijedt a kerítések mögött ugató kutyáktól. A néni belesett a vizes árokba. Miután kimászott a nagy tüdejû nénike, ráparancsolt a pufók férjére, hogy halássza ki a szandálját a pocsolyából. Az meg is tette, de a keresés közben könyökig sáros lett. Amíg a latyakban kutatott az õ cipõje is odaragadt. Ekkor érkeztem oda. A zseblámpámmal rájuk világítottam. Meglátták egymást és majdnem sírásra fakadtak. Ma sem értem miért szontyolodtak el, hiszen a cirkuszi bohócok öltözete sem volt komikusabb, mint az övék. Sajnos a humor érzékük gyenge volt, így én is abbahagytam a nevetést. Megkértek, hogy vezessem vissza õket az állomásra, mert a sötétben már azt sem tudták, hogy melyik irányból jöttek. Ott mindketten megmosakodtak a sínek mentén folyó kanálisban, és a következõ vonattal üres kézzel visszautaztak Pestre. A férfi kartográfus lehetett mert Tiszakarád azóta hiányzik minden térképrõl.

A másik ok, amiért lemaradtunk a térképrõl talán az, hogy a falunkban egyetlen egy nagy ember sem született. Restelkedve vallom be, hogy a mi vidékünkön csak csecsemõk születtek, nagy emberek nem. Nagy kár, hogy a világ semmit sem tud Karádról, hiszen egy nagy kerülõvel a falunk útba esik a Bodrogköz bármelyik részén eltévedt vándorainak.

Egy fõ út vezet Karádra, amit ma már aszfalt borít be. Kiskoromban az útkaparó a száraz idõben ököl nagyságnyi kövekkel tömte tele a kátyúkat. Õsszel és tavasszal pedig latyak kaparással töltötte az idejét.

Egyszer egy szabolcsi útkaparó írt nekem Amerikába, mondván, hogy õ úgy hallotta, hogy az USÁ-ban nagy hiány van a szakmájában, és õ szívesen kijönne a családjával. Szomorú szívvel írtam meg neki, hogy nemcsak nagy a hiány, de nincsenek útkaparók. Lám! Lám! Ebbõl is látszik, hogy milyen híres a falunk. Amíg Amerika útkaparók nélkül tengõdött, addig felénk kettõ is volt. Az egyiknek a lánya 1956-ban a János vitézben francia királylány volt, tehát a falunkban királyi leszármazott is volt. Igaz a francia király én voltam, és a "lányom" talán idõsebb volt mint én. Még jó, hogy nem vontak bennünket felelõsségre a "kékvérûségünk" miatt. Most érzem csak, visszatekintve, hogy milyen reakciós szerepet játszottam az óhazában. Miután Petõfi megírta "Akasszátok fel a királyokat!" menekülnöm kellett. Bár csak a második felvonásban királykodtam, és egyszer Bodroghalomban az elsõ felvonásban én voltam a boszorkány, mert az Iluska mostohája késve érkezett vissza Budapestrõl. Könnyû szerep volt. Jól illett az orromhoz.

Valahol talán a színészkedésrõl majd bõvebben írok, de most visszatérek a karádi utakhoz, amik télen voltak a legjobbak. Ha leesett a hó, akkor könnyû volt a közlekedés. Csengõkkel díszített lovak futkároztak a faluban nagy szánkókat húzva. Ha a gazdák megengedték, akkor belekapaszkodtunk a szánkó hátuljába és úgy húzattuk magunkat. Legtöbbször megkérdeztük elõbb: "Szabad csimbajkózni?" A "szabad" válaszra jól megfogódzkodtunk. A kocsis a lovak közé csapott, és mi guggolva csúsztunk a fagyos utakon. Ha egy-egy kiálló kõben megakadt a lábunk, akkor vagy egy nagyot bukfenceztünk, vagy levált a cipõnk talpa. A bukfencet könnyebb volt elviselni, mint az esetleges verést. Én a cipészek munkáját a téli idõben mindig hûen támogattam. A korcsolya is gyakran lehúzta a cipõm talpát. Ennek az elkerülését a barátaim "síeléssel" oldották meg. Nem rendes sílécrõl beszélek itt, hanem egy házilag készült kis szánkóról, ami éppen elég nagy volt ahhoz, hogy ráálljon valaki. A csöppnyi kis szánkó talpazatára vastag drót volt erõsítve, és azon csúszott a "sí". A fiúk a bot vagy seprûnyél végébe szeget ütöttek, és ezt a toló rudat a lábuk között mozgatva, tolták magukat a Tisza jegén. Ezt nevezték a falunkban síelésnek. A rendes sílécet csak fényképrõl ismertük. Nem is lett volna rá szükség, hiszen a Tisza mentén kanyargó töltésen kívül csak a Bába-homokán volt egy parányi emelkedés a határban. Az is olyan lapos volt, hogy sítalppal nem lehetett volna lecsúszni róla.

A legendák szerint a Tatárjárás idején az asszonyok ide menekültek, és itt szülték meg a gyermekeiket. A környék mocsaras volt, és a nádasban lévõ domb jó búvóhelyet nyújtott azoknak, akiket az ellenség üldözött. Mesemondóink a hosszú téli estéken azt is suttogták, hogy még IV. Béla is megállt egy éjszakára a Bába-homokán a tragikus muhi csata után. Elmondom ennek a királyi látogatásnak a történetét, mert rajtam kívül senki sem ismeri.

Annak ellenére, hogy nem hiteles forrásból szereztem az anyagot, kérem a kedves olvasót, hogy tanulmányozza ezt az írást minden elõítélet nélkül, mert a hagyományokban és a mesékben néha az igazság éppúgy jelen van, mint a napi sajtó híreiben. Aki esetleg kételkedik a történeteim hitelességében, és bizonyítékot keres, annak javaslom, hogy vegye fel a kapcsolatot a falu bármelyik Béla nevû lakosával. Garantálom, hogy majdnem mindnek a családfájában lesz egy Béla. Ha tagadni fogják, hogy IV. Béla leszármazottjai, az csupán azért lesz, mert nem ismerik a történelmet. Nem hibáztatom õket. Hiszen jómagam is csak akkor ébredtem rá, amikor elolvastam a rímes (rémes) verseimet.

Amikor megkezdtem írni ezt a könyvet, akkor fogalmam sem volt arról, hogy a falunk tele van Béla utódaival. Hogy melyik Béláéval? - azt a karádiak jól tudják. A következõ Béla utódaival: Barnót Béla, Batta Béla, Ballai Béla. Az abc sorrendet azért nem követem mert felénk az a mondás járta, hogy "Barnót, Batta, Ballai - ez a falu eleji."

E sorok írása közben gyorsan összeszámoltam az ismerõs Bélákat, és egy pár perc alatt több mint harminc család jutott eszembe, ahol van Béla. Béla, Azaz fiaként, még a Bibliában is meg van említve a Krónikák Elsõ Könyvében. (5:8) (Errõl az jut eszembe, hogy a legrégibb magyar ruházat a mente. A Bibliában le van írva, hogy az oroszlán mentében találkozott Dáviddal.) Béla neve a mentétõl sokkal jobban meg van alapozva a Szentírásban.

Na tessék! Itt van a bizonyíték, hogy Bélának a leszármazottjai vagyunk. Annyi Béla volt a falunkban, hogy az utóbbi évtizedekben még a nagy városokba is exportáltunk belõlük. A családomban nincs Béla, így nem vádolhat meg senki, hogy önzõ módon írok szülõfalumról. Az Istvánok és Erzsébetek birodalma a hátterem. Mindkét nagyapám István, és mindkét nagymamám Erzsébet volt. A mi családunk megtörte ezt a folyamatot, amikor a gyermekeink Péter, Sára és Ádám nevet kaptak.

Falunk egyik fele Bélától örökölte a nevét, a másik fele pedig Zoltántól. Az elemi iskolában még tele volt a osztályunk Zoltánokkal, de mire a nyolcadik általánost bevégeztem, már csak a következõk maradtak meg: Bûdi Zoltán, Fábián Zoltán, Hegyes Zoltán, Cs. Karászi Zoltán, Kántor Zoltán és Nagy Zoltán. Tizenegy fiú közül hat Zoltán volt.

Zoltánjaink neve olyan népszerû volt, hogy amikor a 38. Zsoltárt tanultuk: Haragodnak nagy voltában megindulván, Ne feddj meg Uram! engem, akkor az egyik osztálytársunk úgy tanulta meg, hogy "Harangoznak Nagy Zoltánban." Ez a változat sokkal érthetõbb és logikusabb volt az osztálytársaim számára, mint Szenczi Molnár Albert fordítása.

Ehhez hasonló volt még a Nemzeti dal tiszakarádi változata, amit az egyik gyerek így mondott vissza: "Hol sírjaink dorombolnak, Unokáink leborulnak." Nekünk, falusiaknak, a "domborulnak" szó túl magas volt. Sokkal egyszerûbb volt a "dorombolás", mert macskája mindegyikõnknek volt, de sírja abban az idõben nem volt senkinek.

Az osztályunkban senkinek sem volt két keresztneve. Normális magyar neveink voltak. Annyi Erzsébet azért mégsem volt, mint Zoltán. Az általános iskolát végzõ 16 lány közül csak négy Erzsébet volt: Kazup Erzsébet, Kántor Erzsébet, Kovács Erzsébet és Vinnai Erzsébet.

Talán jobb lesz ha leírom a végzett növendékek neveit, mert ebbõl látszik, hogy mennyire más világban éltünk a nevek terén régen, mint most: Balogh János, Batta Aranka, Batta Dezsõ, Bûdi Zoltán, Fábián Zoltán, Fodor Ilona, Hamvai Tibor, Hegyes Zoltán, Cs. Karászi Zoltán, Kazup Erzsébet, Kántor Erzsébet, Kántor Jolán, Kántor Pál, Kántor Zoltán, Koncz Emma, Korpás Jolán, Kovács Erzsébet, Kovács Mária, Kulcsár Miklós, Nagy Irén, Nagy Zoltán, Obsut Piroska, Pataki Borbála, Tiborc Lenke, Tompa Elza, Vinnai Erzsébet és Vinnai Irén.

Ma már divatossá vált az idegen nevek használata, sõt két-három keresztnév felvétele is. Régen ha egy névbõl több volt a faluban, akkor valami jelzõvel ellátták az illetõt megkülönböztetésül. Mivel a szüleimnek bolt, kocsma, kinti kugli pálya, és a bálok és színdadarabok rendezésére egy nagy termünk is volt, vasárnaponként a falu egy része minálunk találkozott: Palinál. Hiába volt családi nevünk, a vendégek nem Kántor Pálékhoz mentek vásárolni vagy szórakozni, hanem csak egyszerûen Palihoz.

A híres embereknek a múltban csak egy keresztneve volt ismeretes. Ha kimondjuk Árpád, Attila vagy Vajk nevét, akkor nem kell magyarázat a kilétükkel kapcsolatban. Így voltunk mi Tiszakarádon. A falun túl nem ismertek ugyan bennünket, de azon belül a Pali név édesapámat illette meg, és ha valaki Palihoz ment, az hozzánk jött. Barnót, Batta, Ballai volt ugyan a falu eleji, de mi voltunk a falu közepi. Minden nagyobb rendezvény, mozi és bál nálunk volt. Az utóbbihoz hozzátartozott régen a szokásos hétvégi falusi verekedés is.

Ha idegen jött a falunkba, akkor legtöbbször a mi lakásunknál állt meg elõször. Egyszer valaki bemutatkozás közben egy hosszú címekkel, rangokkal ékesített nevet hadart el édesapámnak, és, hogy õ se maradjon alul, és ne legyen csupán Pali, válaszképpen így mutatkozott be: "Vitéz, nemes, nemzetes, kántori-kántori Kántor Pál." Ebbõl az utolsó két szó fedte a valóságot, az édesapám neve: Kántor Pál

Nyolc Kántor Pál volt a falunkban, és bár a családomban mind a két Pál amerikai állampolgár lett, az "Amerikás Kántor" jelzõt nem mi kaptuk meg. Jóval a mi elõttünk egy másik Kántor már felfedezte Amerikát. Be kell vallanom, hogy ennek a felfedezõnek a keresztnevét ismerem csak, ami Marika. Árpád fejedelem húgáról van szó, akirõl a történészek keveset tudnak, mert az ezredforduló idején csak a férfiak nevét jegyezték fel. Ezt a hiányt pótolva írtam egy tanulmányt, aminek a címe: Hogy fedezték fel a magyarok Amerikát? Magyar lányok fedezték fel Amerikát, a Marika vezetésével, és ezt nekem kellett megírni, mert senki sem ismerte a történetét. Marikáról nevezték el az új földrészt Amerikának. Ebben a könyvecskében leírom azt az eseményt is, de csak késõbb, mert nem akarom, hogy a falunk hátrányos helyzetbe kerüljön. Akkor tényleg lemaradunk a térképrõl.

Emlékeztetõül megjegyzem, hogy amikor Arany János feldolgozta Toldi mondáját, Ilosvai Selymes Péter széphistóriája nyomán, akkor a keveset kibõvítve nagyot alkotott. Én most a semmibõl alkotom a még nagyobb semmit. Errõl az olvasó is rövidesen meggyõzõdhet ha addig kibírja a rémes mesét. Ennek a versemnek a címe: Lemaradtunk a térképrõl. Ugye milyen találó név? Ebbõl ered a könyv címe is - Lemaradtunk a térképrõl.

Itt meg kell jegyeznem, hogy ha ezt a verset nem írtam volna meg és nem tettem volna bele az egyik verseskötetembe, akkor a Clevelandi Magyar Találkozón díjat nyert volna a beadott könyvem. A zsûri tagjainak nem tetszett a humorom. Fel voltak háborodva a vers témája miatt. Úgy vélekedtek, hogy meghamisítottam a Szent Margit életérõl szóló legendát. Vajon mit szóltak volna a zsûri tagjai akkor, ha hozzácsatoltam volna a versemhez a Vérszerzõdés lepecsételt eredeti okmányát és Árpád honalapító levelét? Annyi muzeális dolgot gyûjtöttem össze Amerikában, hogy valamelyik fiókban biztos megvannak ezek is. Talán még az Utolsó vacsora számlája is meg van valahol. Ha lesz idõm megkeresem.

Napjainkban már Tiszakarád is rajta van a térképen, mert a világ olyan sokat fejlõdött, hogy egy idõben még a Termelõ Szövetkezetek is fel voltak tüntetve. A falunk határán belül volt a Dózsa T.Sz.Cs., és ha már az odafért a térképre, akkor a kartográfusok jobbnak látták, ha nekünk is szorítanak egy parányi helyet.

A következõ tíz oldalon most én fogok szorítani egy kis helyet egy senki által nem ismert történelmi eseménynek.

Tiszakarád mellett, a Bába-homokán,
Kutattam a dombon õsi nyomok után.
Egyszer csak ásóm acélba ütközött,
Vasalt ládát leltem, ott a homok között.
Feltörtem a zárat, kincsre számítottam,
Ám a ládában csak kutyabõrt találtam.
Rovásírás azon, nehéz elolvasni;
De napok múltával meg tudtam fejteni.

Negyedik Béla a muhi csata után
Itt aludt egy éjjel a Bába-homokán.
Dalmácia felé menekült megtörve,
Mikor a tatár üldözõbe vette.
Hû embereivel a Tiszán átvágott,
De ekkor egy mocsár közepébe jutott.
Nádas volt mindenütt, ameddig szem látott,
Azért nem üldözték õket a tatárok.

Béla is megijedt a süppedõ tájon,
Bölcsebbnek látta, hogy lováról leszálljon.
"Ments meg Uram engem!" Ekképp fohászkodott,
S mikor válasz nem jött, cifrát káromkodott.
Térdig érõ sárban járták az ingoványt,
Mígnem a nádasban találtak egy leányt.
"Erre urak, erre! Itt az út mellettem.
Önöket szívesen a dombhoz vezetem."

Az álruhában lévõ Negyedik Béla
Vitézeinek e rendelkezést adta:
"Hogy én király vagyok el ne áruljátok,
Amíg itt maradunk legyek a 'szolgátok'."
Alkonyodni kezdett, mire megérkeztek,
És amit ott láttak, azon meglepõdtek.
A dombon asszonyok és gyermekek laktak,
Akik a tatártól a nádasba bújtak.

A vitézeket mind egy sátorba tették,
De a szegény királyt a szolgákhoz küldték.
Béla ott találta a vezetõ leánykát,
Aki felajánlá szerény, kicsi sátrát.
"Az én nevem Margit. Rég meghalt az uram,
Tatárok ölték meg. Egyedül maradtam.
Bábaasszony vagyok, sok itt a betegem,
Azért nem kell sátor éjszakára nekem.

Bélának megtetszett a fiatal asszony,
S vágyakozni kezdett Margit után titkon.
"Gyere ide lányom! Parancsolom neked.
El fogom az éjszakát tölteni veled.
Az én nevem Béla. Magyar király vagyok.
Te itt azt csinálsz majd, amit én akarok."
Megérezte Margit a beszéd igazát,
Nem merte megszegni királya parancsát.

Másnap, korán reggel útnak indult Béla,
A mongolok pedig futottak utána.
Üldözte Kadán kán a királyt sokáig,
De õ mégis eljutott Trau váráig.
Ekkor érkezett meg Batu kán parancsa,
Hogy a mongol hadak menjenek mind haza.
Mielõtt azok az országot elhagyták
A lakosság felét kardélre hányták.

Elment a tatár had kelet felé vissza,
Városink, falvaink földig lerombolta.
Béla hazafelé csak romokat látott:
Egy elpusztult, kihalt, nyomorult világot.
Mestereket hívott siránkozás helyett,
És a pusztaságból új hazát teremtett.
Idegen földekrõl új lakókat hozott,
S a szántó-vetõknek gazdag földet adott.

Mire a tél eljött megindult az élet,
Márciusra pedig minden újraéledt.
Ekkor Béla király családjával együtt
Egy rövid idõre Patakra költözött.
Alig pihentek meg, beteg lett Mária,
Mert újabb szülésnek közelgett a napja.
"Gyorsan bábaasszonyt!" Rendelkezett Béla,
És máris elrohant egy nagy sereg szolga.

Sötét volt már régen, mégsem jött a bába.
Béla állt az ágynál, egyedül magába'.
"Nyiss ablakot uram! Meleg van itt nagyon."
Megszólalt Mária, hogy valamit mondjon.
"Nem bírom a füstöt, szólj rá a szolgákra,
Hozzanak gyertyákat nekem éjszakára."
Hívja õket Béla, de azok nem jönnek,
Hogy is jöhetnének? Bábát hívni mentek.

Tehetetlenül várt Mária és Béla,
Egyszer csak betoppant egy fiatal bába.
"A nádasban voltam, onnan hívott anyám;
Megszólalt a tülök, tudtam szükség van rám.
Nem tudtam sietni, nehéz járkálni még,
Én magam is szültem, mostan, nem olyan rég."
Hirtelen meghökkent, elakadt a hangja,
Mert a félhomályból elõlépett Béla.

Margit a kendõjét az arcára húzta,
S megkezdett beszédét remegve folytatta:
"Felséges királyom! Menjen csak pihenni,
Én meg hívom anyám, õ majd fog segítni."
Béla míg tünõdött az ismerõs hangon
A szobából kiment a megsápadt asszony.
A szabadba vitte szíve zokogását,
Fekete szemének szikrázó haragját.

Eközben megjöttek a király szolgái,
Éppen a lovakat készültek kifogni.
Margit a kocsisnak parancsokat adott,
De az csak cammogott, igen lassan mozgott.
Erre Margit gyorsan felugrott a bakra,
A gyeplõt és ostort kezébe ragadta.
Száguldtak a lovak, bár nem látták hova,
Így tán nem futottak életükben soha.

Berohant a házba Margit az anyjához:
"Jöjjön gyorsan anyám, megyünk a királyhoz!
Vigyük a kicsit is, hadd menjen Budára,
Legyen kunyhó helyett palota lakása."
Megölelte egymást a két özvegyasszony,
S Bélán bosszút állni elindultak titkon.
Útban a vár felé megszõtték a tervet,
Hogy cserél majd helyet két ártatlan gyermek.

Vajúdó királyné homlokán gyöngycseppek,
Az ágyánál pedig ácsorgó cselédek.
Béla is csak bámult, nem tudott mit tenni,
Legbölcsebbnek látta nagyokat hallgatni.
Ekkor jött be Margit, s felemelte hangját,
Munkába küldött minden tétlen szolgát.
Egyik elment balra, másik elment jobbra,
Bélát is átküldte a szomszéd szobába.

Jajgatott Mária, nagyokat sóhajtott,
Majd egyet sikoltva végleg elhallgatott.
A kisfiút Margit az ablakhoz vitte,
Ahol anyja várta, s lányt adott helyette.
Ám felsírt a gyermek, belépett a király,
De nem látott semmit mert nagy lett a homály.
A megnyitott ajtón huzat száguldott át,
S azonnal eloltott minden égõ gyertyát.

"Ide szolgák hamar! Hozzatok világot!"
Béla a sötétben nagyokat kiáltott.
Az oldalsó ajtón felvillant egy fáklya,
Vörös, füstös fénye a szobát bejárta.
Margit a gyermeket remegve tartotta,
Majd egyet sóhajtva a királynak adta:
"Felséges királyom! Ímhol a leánya!
Jól viselje a gondját! Áldásom rája."

Béla belenézett Margitnak szemébe,
De azt, hogy hol látta nem jutott eszébe.
"Mi a neved lányom? Ismerõs vagy nekem."
"Margit vagyok, uram! Találkozott velem."
De mielõtt Margit még valamit mondott
Gyermeke sírása szívébe nyilallott.
Fájdalmában a szó a torkára akadt,
És melléhez kapva holtan összeroskadt.

Amíg a szolgahad tétlenül futkosott,
Addig Béla király parancsokat osztott.
"Vigyétek ez asszonyt békés nyugalmára,
S nevezzük lányomat Margitnak utána."
Mária még most is bágyadtan hallgatott,
De fejével intett, mindent helyben hagyott.
Ez alatt odakint a kutyák ugattak,
Margit anyja után mérgesen csaholtak.

Menekült az asszony, gyermekkel a karján,
Cél nélkül rohanva a Bodrognak partján.
Odakintrõl látta Margitnak halálát,
Látta a királynál drága unokáját.
"Mindkettõ odavan." Siránkozott Örzse,
S halálra vágyódva tekintett a vízre.
Majd így gondolkozott: "Vissza kéne menni,
Vagy talán jobb lenne titkom sírba vinni."

Feje felett tartván a pólyás gyermeket
Átlábolta Örzse a jéghideg vizet.
Vacogó fogakkal ment át a pusztákon,
Süppedõ lápokon, nádas ingoványon.
Mire célhoz ért már derengett a hajnal;
Megállt egy kunyhónál csapzott, vizes hajjal.
"Itthon van-e kárász? Nyisson ajtót gyorsan,
A megholtjuk helyett egy másikat hoztam."

"Margit lányom tegnap bárhogy is próbálta
Újszülöttjüket megmenteni nem tudta.
Estefelé meghalt õmaga is szegény,
Így maradt én reám e parányi legény.
Gondoltam elhozom, legyen ki szoptassa.
Szánják meg e fiút, nincs apja, nincs anyja.
Nevezzék Bélának, az apját is úgy hívták.
Fordítsák majd jóra e gyermeknek sorsát."

Gizellának hívták a kárász asszonyát,
Nem talált voln' Béla sehol sem jobb anyát.
Gizella a kicsit ölelte, csókolta,
Majd a szoptatás után álomra ringatta.
Eközben a kárász Örzsét félrehívta:
"Nem lányuk született? Margitka azt mondta."
"Ne törõdjön azzal, hogy Margit mit mondott,
Félrebeszélt szegény, betegséget kapott."

Bólintott a kárász, talán megértette,
És a gyermek múltját többé nem kérdezte.
Fölnevelte szépen kárász mesterségre;
Béla lett a környék legnyalkább legénye.
Halat, vadat hozott minden nap a házba,
Furfangjának hírét mindenki csodálta.
Üres kézzel kiment korán a mocsárba,
De estére megtelt cifra tarisznyája.

Õszi reggeleken tököt szórt a vízbe,
Ott hol a vadkacsa megpihent éjjelre.
Megszokták a tököt, még körül is úszták,
De, hogy mi várt rájuk azt sohase tudták.
Béla egy nagy töknek kiszedte közepét,
És a kivájt lyukba beledugta fejét.
Beült a mocsárba várta a kacsákat,
S ha túl közel jöttek, elkapta lábukat.

Ezalatt fent Budán könnyebb volt az élet,
Királynak, uraknak, de nem a szegénynek.
Margit sorsa jó volt, szolgák körülötte,
A királyi udvart igazán szerette.
Apját elkísérte vadász körutakra,
Elment vele gyakran keletre, nyugatra.
Nem is sejtette senki, hogy õ féltestvér volt,
Örzse tudta csupán, õ meg sohasem szólt.

Örzse néha látta Margitot Patakon,
Aki sokat járkált lent a Bodrog-parton.
Füzek, nyárfák alatt gyakran elszendergett,
Vagy pedig a réten lepkéket kergetett.
Hat lány testvér közül egyhez sem volt közel,
István bátyján kívül nem beszélt senkivel.
Ha túl zárkózott volt, hát egyedül hagyták,
Hosszú sétáiban sose háborgatták.

Egyszer Örzse éppen szedret szedegetett,
Mikor jajszót hallott túl a bokrok megett.
Holtra rémült attól, amit ottan látott:
Vízbecsúszott Margit, szedvén a virágot.
Elkapta az örvény, mind mélyebbre húzta,
Megbénult két karját segélyért nyújtotta.
Nem habozott Örzse, hamar vízbe ugrott,
Küszködve, vergõdve Margit mellé úszott.

Megragadta haját, kihúzta a partra,
Két sovány karjával szíve táját gyúrta.
Alig lélegzett már, majdnem megállt szíve,
De az öreg Örzse harcolt, nem engedte.
Félig eszméletlen feküdt ottan Margit,
Egyszer csak a beszéd szívébe nyilallik.
Felébredt a szóra, de szemét lehunyta,
Örzsének sírását titokban hallgatta.

"Ne hagyj itten lányom! Egyetlen unokám!
Hûtlenül feladtunk, szórjál átkot reám!
Kunyhóban születtél, palota lett házad,
Megölte a bánat érte az anyádat.
Bába volt az anyád, magyar király apád,
Elcseréltük érted a királyné fiát.
Az õ neve Béla, Karád mellett lakik,
Fogadott apjával ottan kárászkodik."

Mint derékba tört fa, egy zivatar után
Éledezett Margit a Bodrognak partján.
Megragadta Örzsét... valamit sikoltott...
És aztán a földre tétlenül lehullott.
Nem bírt megmozdulni, elszállt az ereje,
Nyomasztó álomra hunyódott le szeme.
Sóska, laboda feje alatt a párna,
Furcsa figurákat rajzoltak arcára.

Így találta István, álomra merülve,
Ott feküdt Örzse is halottan mellette.
Útban hazafelé Margit csak hallgatott,
De aztán az estebédnél mindent elõadott:
"Virágszedés közben a Bodrogba estem,
Elsodort az örvény, hamar elmerültem.
Egyszer csak egy asszony a partra kihúzott,
S nem tudom mi történt, az álom elfogott."

Margitnak úgy rémlett más is történt közben,
Amíg eszméletlen feküdt ott a fûben.
Ám errõl hallgatott, rémálomnak vélte,
De a szíve táját fájdalom égette.
"Hátha mégis igaz, mit az asszony mondott,
És én a családban törvénytelen vagyok?"
Õszinte bûnbánat marcangolta belül,
Mert az asszony titkát õ tudta egyedül.

Közben a királynak jelenti egy szolga,
Hogy "a meghalt asszony egy bábának anyja.
Margit volt a lánya, itt halt meg a várban,
Mikor a királynénk feküdt gyermekágyban.
Azóta ez asszony eljár gyakran ide,
Õ is bábáskodott, Örzse volt a neve.
Azt is mondogatták, hogy egy boszorkány volt,
Gyógyított és rontott, amíg végre megholt."

Megborzongott háta Bélának e szóra,
Elfelejtette már Margitot azóta.
Most eszébe jutott az a furcsa este,
Amikor Mária gyermekét megszülte.
Kötelességtudás vezethette Bélát,
Mert ilyen paranccsal hívta elõ fiát:
"Reád bízom István Örzse temetését,
Hantoltasd el oda, ahol kezdé éltét."

Örzsének házában volt egy vasalt láda,
Azt is eltemették Bába-homokára.
Margit nem engedte annak megnyitását,
Betetette mélyre Örzséhez a ládát...
Útban Patak felé István elvágtatott,
Margit lemaradva egy vízhez baktatott.
Lovát megitatva sóhajtott egy nagyot:
"Én Uram, Istenem! Végre szabad vagyok."

Amíg ott merengett, s füttyentett lovának,
Megzizzent a nádas, megjelent egy csónak.
Margit látni vélte Istvánt, testvérbátyját,
Utána kiáltott felemelvén hangját:
Mit csinálsz ott István? Hogy kerültél oda?"
De az csak evezett, bámulva Margitra.
"Mi a bajod István? Mért nem felelsz nekem?"
Megszólalt a legény: "Béla az én nevem."

Amikor ráébredt Margit a valóra,
Remegõ ajakkal felpattant lovára.
Elrepült sebesen, meg sem állt Patakig,
Maga mögött hagyván Istvánt és szolgáit.
A várba beérve azt mondta apjának:
"Apám! A leányod elmegy apácának.
Feladom a pompát, földi gazdagságot,
Megbántott az élet, csendességre vágyok."

Béla megértette lányának óhaját,
S Nyúlszigetre vitte királyi udvarát.
Építtetett neki kolostort is oda,
Margit ott élte le éltét, mint apáca.
Nyúlszigetet késõbb elnevezték róla:
Margitsziget néven ismerik azóta.
Nincs ma már kolostor, rom takarja helyét,
De Margitnak ma is tisztelik a nevét...

Néztem a kutyabõrt, hat szó volt csak rajta:
"Béla velünk maradt, Margit ment Budára."
Ily kevés adatból írtam e költeményt,
Hogy a Béláinknak adjak egy kis reményt.
Mert tán valamelyik az Árpád-ház tagja,
És én rajtam kívül ezt senki sem tudja.
Tudják most már sokan mily híresek vagyunk,
S a térképrõl mégis mindig lemaradunk.

Kiskoromban azt gondoltam, hogy a bába-homoki domb valamikor Attilának volt a táborhelye, aki a táborozásoknál szokása szerint dombtetõre verette fel sátrát. Amikor mifelénk jártak a hun elõõrsei, akkor rádöbbentek arra, hogy a vidékünkön nincs emelkedés. Ekkor a katonák ezrei a sapkájukban estére összehordták a bába-homoki dombot a Tiszánál. Akkor még a Tisza közelebb folyt a falu mellett, a mostani holt ág helyén.

A hagyomány szerint a környékünkön temették el a nagy hadvezért. Ha a temetõben néha egy díszes érckoporsóba ütközik a sírásók szerszáma, akkor tûzvészként terjed a hír, hogy megtalálták Attila sírját. Bár megtalálnák. Legalább rákerülnénk a térképre. Egyenlõre a lehetõségeink gyengék. Egy pár ismeretlen földesúr koporsóján kívül csak kisebb leletek maradtak ránk Attila és Árpád idejébõl.

István király idejétõl a vármegyénk fontos szerepet töltött be a magyar történelemben. Zemplén vármegye év-századokon át szolgálta a magyarságot és a szabadságot. Az 1700-as évek kezdetén Európa szimpátiával figyelte a vármegyénkben a Rákóczi szabadságharc kibontakozását. 1848-ban, és utána pedig Zemplén megye nagy szülöttje, Kossuth Lajos volt, aki a világgal megismertette merre van Magyarország. Én kisebb dologra vállalkozom, csak annyit szeretnék, hogy rákerüljön Tiszakarád a térképre.

Azok kedvéért, akik nem a mi vidékünkön laknak, elmondom hol van a falunk. Tiszakarád, régi nevén, Karád, 1411-ben az Agárdiak birtoka volt. A Tisza nyugati partján Tokajtól 25 km-re, Sátoraljaújhelytõl légvonalban pedig 25 kilométerre délre van. A szomszédos falvakban sok Árpád korabeli települést találtak az utóbbi évtizedekben. Egy komoly ásatás a határunkban is felszínre hozhatna valami értékes leletet az elmúlt századok kincseibõl. De ezek nélkül csak legendákra és hagyományokra támaszkodunk. Ilyen például az Árpád elõõrse címû versem, amiben ismertetem négy bodrogközi falu történetét.

Mint morgó mennydörgés a magas egekben,
Mely villámokat kerget sûrû fellegekben,
Úgy követte Ketelt Árpád elõõrse,
Új hazát keresni jöttek e vidékre.
Szilajon vágtatott Ketel paripája,
Harcban edzett ifjak száguldtak utána.
Porzott a Sátor-hegy amerre elmentek,
A rétek ölén pedig versenyre keltek.

"Aki a Bodrogot legelõbb eléri
A másik oldalát odaadom néki!"
Csábítón biztatott Ketel öblös szava,
És máris megindult a vitézek hada.
Legelõl ment Zalkod, utána ment Karád,
És rögtön a nyomukban Cigánd és Agárd.
Nem került eléjük senki ember fia,
Még maga Ketel sem, hej, pedig akarta.

"Jó verseny volt fiuk! A szavamat állom,
Azt a nagy legelõt négyõtöknek adom.
De már esteledik, itten tábort verünk,
Egész nap járkáltunk, jó lesz ha pihenünk,"
Megmosták lovukat, jól megtörölgették,
Aztán legelészni szabadon engedték.
Közben a vitézek egy nagy tüzet raktak,
Õsi dalt dúdolva vígan mulatoztak.

Megpendült a húr is a regösök kobzán,
Vészes kalandokról rímes mesét hozván.
Dagadó keblekkel hallgatták az ifjak,
Csatáról, lányokról együtt álmodoztak.
Elhamvadt a parázs, elaludt a tábor,
Ketel is elszunnyadt hazájától távol,
De gondolatban még a környéket járta,
Mert tudta, hogy ez lesz Árpádnak hazája.

Alig hintett fényt még a hajnal a tájra
Ketel már felserkent, felült a lovára.
Bejárta a tábort, parancsokat osztott,
Majd a kopjafával dél felé mutatott.
"Amott az a nagy hegy! Odáig elmegyünk,
Utána e folyón valahol átkelünk.
Megnézzük a földet, jó-e legelõnek;
Lássuk meg mit adunk a négy gyõztesünknek."

Hosszú sorban mentek a Bodrognak partján,
Táncoltak a lovak méltósággal, nyalkán.
Útjukban, jobb oldalt vonul el egy hegysor,
Balra meg a puszta, nincs azon domb sehol.
Ott, ahol a Bodrog a Tiszába folyik,
Felmentek a hegyre, onnan néztek végig.
"Gyertek ide Zalkod, Karád, Cigánd, Agárd!
Íme ez tiétek, ameddig a szem lát.

"Négyen itt maradtok a folyók közt õrnek,
Mi meg elindulunk vissza hírvivõnek.
Mire kisarjadnak másodszor a rétek,
Vándorló népemmel ide visszatérek."
"Mostan pedig menjünk mezõt választani,
Hol testvéritekkel együtt fogtok lakni.
Keressetek helyet asszonynak, gyermeknek,
Várja õket jó hely, mikor ideérnek."

Tokajtól nem messze Zalkod búcsút intett.
Karád se kísérte soká a menetet.
Késõ délután volt, mikor megállt Cigánd;
Közelgett az alkony elbúcsúzott Agárd.
Táborverés után Ketel csak hallgatott,
Vitézivel nézte a sok-sok csillagot.
Asszonyára gondolt és, hogy merre jártak...
Boldogan mosolygott: új hazát találtak.