Hihetetlen hír
Lekció: Lukács 24:13-35, Textus: János 20:21b "Ahogyan elküldött engem az Atya, én is elküldelek titeket."Leckénkben két árvának látszó tanítványt látunk, akik hazafelé ballagtak egy nagy csalódás után. Heteket, hónapokat, éveket töltöttek el Jézussal, és most minden véget ért. Mesterüket megfeszítették és meghalt. Amint magunk elé képzeljük õket, érezzük, hogy a tanítványok látván láttak, de nem ismertek, hallván hallottak, de nem értettek. Amíg Jézus közöttük volt, addig az Úr varázsa alatt éltek, de most Jézus egyszerû halandóvá vált szemükben, akit bûnözõként keresztre feszítettek. Amint az emmauszi úton haladtak a tanítványok az elmúlt napok eseményeirõl beszélgettek. Gondolataikba merülve nem vették észre, hogy Jézus melléjük szegõdött. Szóba eredtek vele, de nem ismerték meg. Szomorúak, lehangoltak voltak, és ebben az emocionális helyzetben látásuk és felfogásuk korlátozott volt.
A két tanítvány úgy érezhette magát, mint azok akik várnak egy királyra, hogy köszöntsék, és a király nem érkezik meg. Próbáljuk magunk elé képzelni õket, amint fájdalommal a szívükben ballagnak az országúton. A Messiás fogadására jöttek, akit elfogott a csõcselék és megfeszített. És ha valóban Õ az volt, akinek mondta magát, akkor Isten biztosan megszabadította volna a haláltól, és szétszórta volna a gonosz szándékú tömeget. De meghalt.
Nehezen tudjuk elképzelni hogyan lehetséges Jézussal menni és nem ismerni Õt. Azt hiszem azért volt lehetséges, mert az elvárásaik rossz kerékvágásba terelõdtek. Vannak, akik úgy próbálták a mai történetet megmagyarázni, hogy a tanítványokat a nap elvakította, vagy úgy, hogy Jézusnak valami eltakarta a fejét. Figyelembe kell venni, hogy a tanítványok még akkor sem ismerték meg, amikor az írásokat magyarázta nekik. Nem tudták felfogni annak a lehetõségét, hogy Jézus közöttük megjelenjen. Csak idõvel ébredtek rá, a kenyér megtörésekor, hogy Jézus közöttük volt. A szemük csak akkor nyílt meg, amikor megtörték a kenyeret. Nekünk is néha csak akkor nyílik meg a szemünk, amikor az úrasztala körül állva magunkhoz vesszük az úrvacsora elemeit. Az Úr jelenlétét néha csak ebben a szeretetközösségben érezzük. Vannak közöttünk olyanok is, akiknek a kenyér megtörése csak ceremónia, és nem az Úr jelenlétének kinyilatkoztatása. Nem ítélünk meg senkit a meglátása, vagy a meg nem látása miatt, hiszen az elsõ tanítványok Jézus közelében sem ismerték fel a Mestert.
Megkérdezhetjük most, hogy mit jelent a 21. század emberének a mai lecke? A tudomány és technikai fejlõdés világában élünk, és ebben a modern idõszakban hogy reagálhatunk arra a hírre, hogy Jézus feltámadt. Gondolom a hír soknak hihetetlen, amint hihetetlen volt azoknak is, akik Jézus közelében éltek.
Meg kell látnunk, hogy Jézus még akkor sem vált valósággá a tanítványok számára, amikor Jézus az írásokat magyarázta nekik. Ha a Jézus tanítása nem volt elég, akkor hogy lehetne elég az én igehirdetésem? Csak akkor ismerték fel a Mestert, amikor megtörte a kenyeret. Talán a mi esetünkben is elõfordul, hogy az igehirdetés, az evangélium nem nyitja meg szemünket és értelmünket, de Isten áldása folyamán, amikor megtörjük a kenyeret és magunkhoz vesszük a poharat, akkor egyszerre felismerjük az úrvacsorában a feltámadott Krisztust.
Amikor angolul tanultam elõfordult gyakran, hogy bizonyos szavakat hallottam, de évek teltek el, amíg elõvettem a szótárt és megnéztem az igazi jelentésüket. Gyakran elgondolkoztam, hogy hol rejtõztek ezek a szavak. Néha úgy tûntek fel, hogy sohasem hallottam õket. Eltelik egy idõ, amíg bizonyos dolgokat felfogunk és megértünk. A hitbeli élet is ilyen. Valamit talán többször halottunk, de csak hónapok vagy évek múlva szerzünk róla tudomást, és akkor mintha valami világosság derült volna ránk, felismertük a valót.
A látás hasznosabb, mint a hallás. Tudásunk 85 százaléka látásból ered. Az emmauszi országúton a két tanítvány hallotta Jézus szavait, de elhomályosodott a hitbeli látásuk a nagypénteki események zûrzavarában. Isten nem használ audiovizuális berendezéseket az egyházi életünkben. Eljövünk a templomba és halljuk az evangélium üzenetét, de nem mindig értjük meg az Úr üzenetét, nem mindig érezzük a feltámadott Krisztus jelenlétét. Amikor Jézust valóban felismerjük, akkor a küldetésünk is nyilvánvalóvá válik elõttünk: "Ahogy elküldött az Atya én is elküldelek titeket."
Valaki rendszeresen olvassa a Bibliát, de nem kap garanciát arra, hogy közelebb fog Istenhez vagy Jézushoz kerülni. Ha valaki úgy tekint a szentírásra, mint egy történelem könyvre, és nem a lélek irányításával olvassa, akkor nem kerül az egyén közelebb a feltámadott Krisztushoz. Amikor kezdjük érezni a Krisztus lelkületét és vágyat érzünk arra, hogy tanúbizonyságot tegyünk Õróla, akkor egy keresztyénebb élethez közeledünk. A vallásunkban az úrvacsorát nem osszuk ki minden vasárnap annak reményében, hogy nem válik egy szokássá az életünkben, hanem azokon a ritka ünnepeken, amikor az úrasztala körül találkozunk közösséget találunk Krisztussal, mint a tanítványok esetében is történt, amikor felismerték Jézust a kenyér megtörésekor.
Valaki talán kegyesen gyakorolja atyái szokásait, ám nem biztos, hogy a kenyér és a pohár magához vételekor megjelenik neki a feltámadott Krisztus. Ha valaki csak abban látja az úrvacsora értelmét, hogy a régi szokásokhoz hû marad, akkor nem biztos, hogy megérti a Jézus szeretetközösségének mély értelmét. Kell, hogy a feltámadott Krisztus bennünk lakozzon, Kell, hogy készek legyünk tanúbizonyságot tenni, keresztyén módon cselekedni, reagálni a húsvéti örömüzenetre.
A keresztyénség nem olyan, mint egy televízió program, aminek csupán nézõi vagyunk. A keresztyén vallás szolgálatot, cselekedetet igényel tõlünk. Ha valami bûnesetnek a kibontakozását látjuk a televízión, akkor nem hívjuk a rendõrséget, vagy a televízió állomást a bûneset megakadályozására. Csak megnézzük a programot és továbbmegyünk. De a mindennapi életben nem lehet egyszerûen továbbmenni. Reagálni kell az eseményekre. A hívõnek nem lehet a húsvéti üzenetet meghallgatni reagálás nélkül, amikor Jézus tanítványokként küld ki bennünket a nagy világba.
Amikor Jézus magyarázta az írásokat a tanítványoknak az emmauszi országúton, akkor nem értették teljesen. Nekünk is sokszor szól az Ige, és bár figyelmesen hallgatunk, nem értünk meg mindent. Figyelmesen nézünk, de nem látunk meg mindent. A tanítványok csak a kenyér megtörésében ismerték fel Mesterüket.
Ma, amint húsvéti ünnepet ülünk nem mindenki érzi az Úr jelenlétét. Néha még az értelem sem elégséges. Szükséges az odaadás, az elkötelezettség. Szükséges a keresztyén cselekedet. Szükséges a küldetés. Élnünk és hirdetnünk kell a Krisztus evangéliumát. Az életünkkel kell megmutatni, hogy felismerjük a feltámadott Krisztust, és pozitívan reagálunk a hívására.
Nem elég csak hallgatni Isten igéjét, személyesen is kell találkoznunk a feltámadott Krisztussal, és megismerni Õt nemcsak a kenyér megtörésében, hanem a szenvedõ embertársainkban is. Adja az egek Ura, hogy az áldott húsvéti idõszakban felismerjük a körünkben lévõ feltámadott Megváltót. Ámen.
Életünknek Ura és alkotója! Áldunk és magasztalunk Téged, hogy nem hagytad Jézus Krisztust elporladni a sírban, hanem a feltámadása által legyõzted a koporsó hatalmát és elhoztad számunkra a megváltás reménységét. Egyszülött Fiad által elvezettél minket az örökélethez. Õ rajta keresztül bizonyossá tettél az üdvösség ígéretérõl.
Örök Isten! Lelked gyõzelmének napján a halálból új életet, új világosságot teremtettél a második Ádámon keresztül, és az elsõ Ember bûneinek eltörlésérõl, megbocsátásáról bizonyságot tettél a feltámadott Krisztus által. Öröm nap ez, mert a Megváltónkkal újjászülethetünk és egy lelkiekben gazdagabb életet kezdhetünk.
Fogadd imánkat, amint köszönetet mondunk a feltámadás ajándékáért, és azért, hogy az éjszaka sötétségébõl elvezettél bennünket a hajnal fényéhez. Elûzted a halálfélelmünket, és Jézus példájával megtanítottál arra, hogy ne féljünk az üres sírgödröktõl, mert Te nemcsak a semmibõl tudsz világot alkotni, hanem a halálból is tudsz életet teremteni.
Add, hogy a Téged magasztaló hálaadásunk átjárja szívünket nemcsak, amikor a szent Fiad vendégségében részt veszünk, hanem az ünnepeken túl is. A feltámadás testet, lelket átformáló erejébõl adj arra az idõre is, amikor szembe kell néznünk az élet bûneivel és csábításaival. Adj lelki táplálékot nemcsak az örök életre, hanem arra is, hogy már e jelenvaló gonosz világban is Néked tetszõ módon tudjunk élni. Egyesíts minket Krisztus feltámadásának lelkületében, hogy békességben, egyetértésben, megbocsátó szeretetben végezhessük el szolgálatunkat, és a feltámadott Krisztus tanúi lehessünk. Ámen.
Urunk, Istenünk! Áldunk és dicsõítünk Téged mert a szent Fiad vérével megváltottál minket, és feltámadásával elvezettél minket az örök élethez. A halál fullánkját kihúzva Jézus testébl, bizonyossá tettél minket üdvösségünkrõl. Megerõsítettél bennünket hitünkben, amikor megmutattad a bûneink feletti gyõzelem lehetõségeit Krisztusban. Köszönjük Jézus megváltó munkáját.
Mennyei Atyánk! Úgy, ahogy megtöltötted a Jézust követõk lelkét erõvel, és az Anyaszentegyház híveit lelkesedéssel, ugyanúgy add meg nekünk is azt a felemelõ, boldog érzést, ami Húsvétot a hit ünnepévé teszi. Add, hogy a feltámadás öröme átjárja életünket és újjászülethessünk Krisztusban. Tégy bennünket hû szolgájává Megváltónknak, aki a bûnnek és a halálnak fogságából ingyen kegyelembõl kiszabadított bennünket.
Megvalljuk, Atyánk, hogy a világ kívánságai annyira lekötik figyelmünket és erõnket, hogy nem szakítunk elég idõt arra, hogy üdvösségünk létfontosságú dolgaival törõdjünk. Elrepülnek felettünk az évek, és egyszer csak arra ébredünk, hogy a testünk meggyengült és porból lett életünk hamuvá lesz. Mindazok a földi javak, amiket összegyûjtöttünk hiábavalókká válnak a mulandóságban, ha lelkünkrõl és a Te országodról elfelejtkezünk. Figyelmeztess arra, hogy mindenek felett a Te országodat keressük, és akkor minden megadatik nekünk. Jóban és rosszban a húsvéti feltámadás biztató ígéretével irányítsd életünket, hogy az örök élet és üdvösség reményében szolgálhassunk Téged itt a földön és a mennyben is. Ámen.
Építés Istennel
Lekció: Lukács 6:43-49, Textus: Zsoltár 127:1 "Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építk. Ha az Úr nem õrzi a várost, hiába vigyáznak rá az õrök."Évekkel ezelõtt Green Lawn, Long Islandon, innen légvonalban 16 mérföldre, lakott egy 68 éves építkezõ, Henderson William, aki elhatározta, hogy egyedül épít templomot. Saját pénzébõl megvett egy nagy telket, az építõ anyag és berendezések árát is õ fizette. Önállóan felépített egy templomot, auditóriumot és parkoló helyet is csináltatott az épületek mellé. Örömmel mondta, hogy a napjainkban egy millió dollárt megérõ templomot saját erejébõl csinálta meg. Amikor minden elkészült, odaajándékozta az egészet egy gyülekezetnek. Történetemet hallva valaki azt gondolhatja, de kár hogy nem az öböl itteni oldalán lakik ez a vállalkozó. Talán ez a gyülekezet is elfogadna egy új telket, és rajta egy korszerûen berendezett templomot.
Az építész Henderson egyedül felépíttetett egy templomot, de az igazi egyház több mint egy jól berendezett épület. Az igazi templom, a Szentlélek temploma, nem egy kézzel csinált, látható struktúra, hanem a lelkek közössége. Éppen ezért ma a norwalki gyülekezet a megalakulásának száz éves jubileumát ünnepeli, és nem a templom építés évfordulóját. Nem az épület, vagy annak a környéke határozza meg az egyház erejét, hanem a benne lévõ gyülekezet. Az számít, hogy milyen alapra építettek a hívek.
A Hegyi Beszéd vége elõtt Jézus elmondott egy példát egy okos emberrõl és egy bolondról. Mindkettõ házat épített. Az elsõ kõsziklára építette a házát, "és ömlött a zápor, jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidõltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kõsziklára volt alapozva." (Máté 7:25)
Jézus így folytatta a tanítását: "Aki pedig hallja tõlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki fövényre építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult." (Máté 7:26-27)
A házakat azért építjük, hogy valaki bennük lakhasson. A templom azért épül, hogy egy élõ és aktív gyülekezet használhassa, hogy otthont találjon benne. Norwalkon nem azért maradt meg ez a gyülekezet, mert temploma van, hanem azért van temploma, mert a gyülekezet a keresztyén hit kõsziklájára építkezett. Száz éve a norwalki gyülekezet alapítótagjai álmokat láttak, és egyházat alapítottak, de ahhoz, hogy a történetet jobban átérezzük, röviden ismertetem az amerikai-magyar református életünk hátterét.
1871-1900 között, 30 év alatt, 478,012 magyar érkezett az Egyesült Államokba. Ezek fõleg Zemplén, Abaúj Torna, Borsod és Gömör megyékbõl jöttek. Bár ezeken a vidékeken a lakosság több mint fele református, ha csak egyharmadát tekintjük annak, akkor is az USÁ-ba érkezett reformátusok száma 157,743.
1901-1913 között, 13 év alatt, 1,560,221 magyar jött Amerikába. Ebbõl a reformátusok százalék aránya 514,872
Statisztikai adatok szerint 1890 körül indul meg a csoportos kivándorlás. Ebben az évben a Belmissziói Tanács kiküldte Jurányi Miklóst Cleveland nyugati oldalára, ahol 1890 október 12-én egy istentisztelet után 60 magyar beállt tagnak. Egy pár hónap múlva 1891. május 3-án újra alakult az egyház Cleveland keleti oldalán. Ugyanebben az évben Pittsburghban is megalakult egy gyülekezet Kovács János vezetése alatt, ahol 1892. október 23-án szentelték fel az elsõ amerikai-magyar templomot. (Bates Street)
Az amerikai magyar egyházak megszervezésében fontos szerepet játszott Ferenczi Ferenc, Kovács János, Vécsey Géza és Dókus Gábor. A South Norwalkon 1893. április 18-án megalakult gyülekezetnek Dókus Gábor volt az elsõ lelkésze. A norwalki egyház az amerikai református magyarság harmadik legidõsebb gyülekezete.
Amíg 1890-1900 között 12 egyháznál bontakozott ki szervezett élet, addig az elkövetkezõ tíz év alatt, 1900 és 1910 között több mint hatvan gyülekezet alakult meg.
Idõrendi sorrendben Amerika elsõ 10 magyar református gyülekezete állandó lelkészi szolgálattal a következõ: Cleveland, Pittsburgh, South Norwalk, Trenton, Bridgeport South Chicago, Toledo, New York, Passaic és Phonixville.
A kivándorlás elsõ 50 évében 145 gyülekezet alakult meg; felépült 120 templom és 100 parókia. Ezenkívül volt 15 iskolánk, egy öregotthon és egy árvaház.
Sajnos a második 50 esztendõben sok helyen megállt az élet, és elõreláthatólag a volt magyar gyülekezeteinknek több mint fele sohasem éri el azt a száz éves jubileumot, amit most itt Norwalkon ünneplünk. Több oka van ennek, de idõ hiányában csak kettõt említek meg.
A legelsõ említésre méltó dolog az, hogy Magyarországon az Egyház és az Állam szoros kapcsolatban élt egymással. A falvakban és városokban beszedett adóból kapta meg az Egyház a járulékát. Itt Amerikában egy-egy társadalmi szervezet, vagy klub mintájára egy bizonyos összegért vásárolták meg az egyének a tagságot, és mivel a lelkészt õk fizették, azt várták, hogy a lelkész azt csinálja, amit õk parancsolnak. Ha nem tetszett nekik a lelkész, néha menesztették. Ha nem tetszett a gyülekezeti munka, akkor elmentek máshová, vagy új gyülekezetet alkottak. Magyar egyházaink egyik legnagyobb problémája Amerikában évtizedeken át az volt, hogy állandóan harcolnunk kellett a fennmaradásért. Kevés gyülekezet vált missziós egyházzá. Önmagunk felé fordultunk.
A második említésre méltó pont a vasárnapi iskolák hiánya volt. Magyarországon a parókiai iskolák elvégezték a vallásos oktatást. A templomoknak nem volt saját vasárnapi iskolai programja, vagy nevelésügyi épülete. Évtizedek teltek el az amerikai-magyar templomok felépítése után, amíg a gyülekezeteink egy részében megindították a vasárnapi iskolát, és külön épületet építettek nevelésügyi célokra. Sok helyen ma sincsenek külön osztálytermek, és már nem is lesznek mert már hiányzik a fiatalság. Norwalk szerencsés volt ezen a téren. Nemcsak helyet biztosított az istentiszteletek megtartására, hanem a Dókus Hallban biztosítani tudta a szociális és kulturális munkát, és idõvel a templom alatti nagy terembõl osztálytermeket alakított. A legtöbb magyar gyülekezet nem jutott el idáig. Volt egy nagy termük a templom alatt, ahol összegyûltek ebédekre, vacsorákra, színdarabokra, hazafias ünnepélyek megtartására. Ahol a református élet inkább magyar volt, mint keresztyén, ott ma már csak legyengült gyülekezeteket látunk, mert "Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építõk. Ha az Úr nem õrzi a várost, hiába vigyáznak rá az õrök." Sok gyülekezetbõl elmaradtak a fiatalok, és elmentek olyan egyházhoz, ahol az igehirdetés fontosabb volt, mint a nemzetiségi érzelem. Én mindig fontosnak láttam a kétnyelvûséget, a vallás és kultúra ápolását a keresztyén szolgálaton belül, de sohasem hunytam be a szememet a realitással kapcsolatban. A való pedig az, hogy a magyar gyülekezeteink nagy részébõl a fiatalok elmentek, és az átlag életkor megközelíti, vagy felülmúlta a 60 esztendõt. Nem kell mondanom, hogy milyen jövõ vár az olyan egyházra, ahol nincs ifjúság és az átlag életkor 60 év felett van. Ezekben a templomokban már megszûnt a munka, vagy megszûnik mielõtt a száz éves jubileumot megünnepelhetik.
Az Egyháznak a legfontosabb feladata az evangélium hirdetése, a görögöknek görögül, hébereknek héberül, a magyaroknak magyarul és az angoloknak angolul. Minden más munka csak mellékterméke a keresztyén szolgálatnak. Ahol a szociális és pénzszerzõ rendezvények alkotják a gyülekezeti élet alapját, ott az egyház egy társadalmi klubhoz lesz hasonló és az evangéliumi misszió pusztulásnak indul.
Mit tehetünk a jövõvel kapcsolatban? Hirdetni kell az evangéliumot alkalmas és alkalmatlan idõben. Az egyházaink jövõje nemcsak a lelkésztõl és vezetõktõl függ, hanem a gyülekezet lelkületétõl is. Ahol az Úr nevében gyûlnek össze a hívek, ott megáldja az Úr a szolgálatot.
A tanítványokat Jézus hívta el. Nem önmaguktól jöttek. Gyülekezetünknél is így kell hívnunk az egyéneket a szolgálatra. Ebben a híveknek is kell segíteni. Nekik is kell látogatni. Sajnos a legtöbb gyülekezetben a lelkészre marad ez a feladat az adminisztráció terheivel együtt. Norwalk olyan áldásos helyzetben van, hogy idáig tíz lelkészt adott egyházainknak; vannak jól megszervezett bizottságai, önkéntesei, áldozatot hozó egyháztagjai, akik megosztják a terhet. Legyen az elismerés azoké, akik évtizedeken át kitartottak a szolgálatban, de legyen Istené a dicsõség és az áldás, mert az Õ Lelke közöttünk dolgozott és dolgozik, építette és építi a gyülekezetet. Isten nélkül nem lenne itt élet.
Száz éves múltunkat már nem tudjuk megváltoztatni. Már be van írva az amerikai-magyar egyházaink történelem könyvébe. Ismerjük meg és becsüljük meg múltunkat, hogy abból tanulva szembe merjünk nézni a jövõ minden nehézségével, és harcoljuk meg a nemes harcot egy áldásosabb magyar református jövõért. Ez a jövõ még elõttünk áll. Az elõdeink már elvégezték az építést a long islandi gazdag építész nélkül, de a folytatás, vagy egy esetleges kiköltözködés tirátok vár. Ne számítsunk arra, hogy valaki majd új templomot épít helyettünk. Nem az épület teszi a gyülekezetet naggyá, hanem az egyház teszi a templomát szentté ha az Úrban bízva és az Õ nevében végzi el szolgálatát. Vonjuk be a terveinkbe Teremtõ Istenünket, mert ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építõk. Ha az Úr nem õrzi a várost, hiába vigyáznak rá az õrök. Isten az alapja az emberi és egyházi életnek. Õvele az élet áldás.
Ezzel a gondolattal kérem az Úr áldását a száz éves norwalki egyház jelenére és lehetõségekkel telített jövõjére. Áldja meg az Úr a hûséges, áldozatkész munkásainkat, és adjon Isten alkalmat arra, hogy lelkiekben, létszámban és anyagiakban tovább növekedjen ez a gyülekezet. Ámen.
(A fenti prédikáció Amerikában, a Connecticut államban lévõ South Norwalki Magyar Református Egyház megalapításának 100. évfordulóján hangzott el 1993. április 18-án.
Jézus megjelenik tanítványainak
Lekció - János 21:1-14, Textus - János 21:3 "Simon Péter így szólt hozzájuk: 'Elmegyek halászni.' Azok ezt mondták rá: 'Mi is elmegyünk veled.' Elindultak, és beszálltak a hajóba, de azon az éjszakán semmit sem fogtak."Nagypéntek után Jézus tanítványai visszatértek a Tibériás-tengerhez. Visszamentek abba a faluba, ahonnan elindultak. Lehetséges, hogy az ismerõsök megmosolyogták azokat a kalandozókat, akiknek az álmai nagypénteken véget értek, és terveik meghiúsultak.
A szülõfalumban ismertem olyanokat, akik nagy tervekkel és álmokkal elmentek távoli városokba és országokba. Az egyiknek sikerült az élete sorsát kikovácsolni, a másiknak nem. Volt aki bevallotta, hogy nehezebben dolgozik, mint valaha, de találkoztam olyannal is, aki csibésznyelven mondva: rázta a rongyot. Azt a látszatot keltette, hogy úr lett belõle a távolban, bár csak takarításig jutott el egy vasgyárban.
A messzirõl jött egyénnek a történeteit nehéz ellenõrizni. De a tanítványok helyzete más volt. Galileai halászok és munkások voltak, akik mindent feladtak azért, hogy kövessék Jézust, és most ugyanoda jutottak vissza, ahonnan elindultak. Zavarban voltak. Volt köztük egy néhány, aki azt állította, hogy látta a feltámadott Urat. Õk maguk is találkoztak vele, de nem hittek. Halványan visszaemlékeztek azokra az ígéretekre, amiket Jézus mondott nekik, amikor elhívta õket tanítványokká. De most mind elindult a régi úton, mintha semmi sem történt volna. Zavarban voltak a nagypénteki események miatt, de mégis együtt maradtak, és félve a zsidóktól, várták mi lesz az események folytatása. Végül Péter megunta a várakozást és elhatározta, hogy elmegy halászni. A többi tanítvány is csatlakozott hozzá. Talán jó érzés töltötte el õket, amikor újból áthajózhattak az ismerõs mély vizek felett. Újból otthon voltak, és halásztak. De nem fogtak semmit.
Talán bölcs lépés volt a tanítványok számára a halászat. Belefáradtak a tétlen várakozásba, és elhatározták, hogy valamit csinálnak. Döntésük azonban veszélyeztette Krisztus ügyét. Jó dolog az, ha valaki el van foglalva, különösképpen jó, amikor valakit bánt a gond, gyötrõdik, vagy gyászol. Nem jó siránkozni, és borongós gondolatokkal várni a napok múlását. Jobb visszamenni a megszokott munkába. A tanítványok helyzetében jobb volt az elfoglaltság, mint a tétlenség, de ott volt a kísértés is, hogy az elfoglaltság közepette könnyen elfelejtkezhetnek az Isten iránti kötelességeikrõl.
A tétlenség nem egészséges, de a túl nagy elfoglaltságnak is megvannak a maga veszélyei. Van akit annyira leköt a munkája, hogy nem marad ideje Isten szolgálatára. Az aktív élet hasznosabb, mint az elmélkedõ és tétlen élet, mert a tétlenség és unalom bajt okoz sokaknak az életében. Fiataloktól már többször hallottam azt a kifejezést, hogy "I am bored." Unatkozom. Soha az életben nem unatkozom, sõt a napnak nincs elég órája, hogy elvégezzem az élet feladatait. De ahogy elrepülnek az évek egyre jobban le kell szûkítenem a talentumaim felhasználásának a legalkalmasabb módját. Elfogy az életünk, mint a gyertyaszál, és bántó Isten arcába fújni éveken át a füstöt, és az utolsó napjainkban könyörögni hozzá, hogy segítsen, mert már kezd kialudni az életünk lángja.
Olyan világban élünk, ahol a munkások egyre több jogot vívnak ki maguknak a szabadidejükkel kapcsolatban. Régen hat napon át, napi 10-12 órai munka után is jutott idõ a vasárnapi istentiszteletek látogatására, de ma a heti öt napos, napi nyolc órás munka idõ után sokan nem találnak idõt arra, hogy legalább az ünnepeken megjelenjenek az Úr színe elõtt. Az idõ Isten ajándéka és kell, hogy azt bölcsen felhasználjuk. E testben csak egyszer élünk.
Kolumbuszban, nem messze a magyar templomtól, volt egy ház, amelyik évtizedeken át nem látott festéket. Ócska bútorokkal volt díszítve a szemetes tornác. Amikor napról napra arra hajtottam el szinte bántott a lelkiismeret, mert a lakók munka helyett minden nap kint ültek és tétlenül bámulták az arra haladó forgalmat. A nagy elfoglaltság nem jó, de a lustaság és tétlenség még rosszabb.
Jézus tanítványai nem tûrték a tétlenséget. A Biblia szerint elmentek halászni. Ahogy a hajójuk ment a mély vizek felé, egyre jobban távolodtak a partoktól, ahol egy más feladatkör várt reájuk. Visszatértek a régi élethez, és gondolom a kérdés megfordult az agyukban Jézus követésével kapcsolatban. Feladjuk-e a hit által vállalt, homályosan látott lelki jövõt, vagy térjünk vissza a földi problémákhoz? Az az érzésem, hogy a tanítványok Krisztus ügyének elhagyásával nem csak semleges nézõi lettek volna az evangélium szolgálatának, hanem a langymeleg, úgynevezett semleges viselkedésükkel ellenségeivé váltak volna Krisztus ügyének. Mi történik azzal a gyülekezettel, amelyik annyira el van foglalva a mindennapi munkájával, hogy nincs ideje az evangéliumi szolgálatra? Mi történik azzal a gyülekezettel, ahol langymeleg nemtörõdömség költözik be az emberek életébe? Mind a két viselkedés megköti a keresztyén szolgálat kerekeit.
Mindnyájunk életében vannak kísértések arra, hogy az Úr szolgálata helyett dolgozzunk, vagy halásszunk. Mindnyájunkat csábít az elkötelezettség nélküli vallás, de a kérdés nem az, hogy mivel igazoljuk barátaink és rokonaink elõtt magunkat, hanem miképpen igazoljuk tetteinket, vagy tétlenségünket, az utolsó ítéletkor.
Gondolom a tanítványok szembenéztek a kísértéssel és annak lehetõségével, hogy feladjanak Jézussal kapcsolatban minden reményt. Ugyanígy a keresztyén gyülekezetek életében is vannak idõszakok, amikor választani kell Jézus követése és a világ munkája között. Választani kell a rendes halászat és ember halászat között.
Itt szeretném kihangsúlyozni, hogy Isten megszenteli az ember földi munkáját. Jézus kitanulta az ácsmesterséget. Pál apostol sátor készítésbõl kereste meg a kenyerét. Évszázadokon át a szerzetesek és barátok keményen dolgoztak és szántottak Istent dicsõitve. A reformáció arra is felhívta figyelmünket, hogy Isten és Krisztus ügyét nem csak a templomokban, hanem a szántóföldeken és piacokon is lehet szolgálni. Isten nem csak a templomokban van jelen, hanem a mindennapi életben is. De a kérdés az, hogy a hûségünk milyen irányba vezet minket.
A mai bibliai leckénk azt üzeni, hogy többünket egy határozott szolgálatra hív el az Úr. A tanítványok a tengeren halásztak, és nem fogtak semmit, de Jézus jelenlétében 153 halat fogtak. Jézus ember-halászatra hívta el õket, és most visszatértek a régi életükhöz. "Amikor már reggel lett, megállt Jézus a parton, a tanítványok azonban nem tudták, hogy Jézus az. Jézus ekkor megkérdezte tõlük: 'Fiaim, nincs ennivalótok?' Így válaszoltak neki: 'Nincs.' Õ pedig azt mondta nekik: 'Vessétek ki a hajó jobb oldalán a hálót, és találtok.' Kivetették tehát, de kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt." (János 21:4-6)
Péter, amikor ráébredt, hogy az Úr áll a parton a vízbe vetette magát, hogy Jézus mellett legyen. Pétert néha az ösztöne vezette. Néha meggondolatlanul szólt és cselekedett. Húsvét napján, miután meghallotta, hogy Jézus él, odaszaladt a sírhoz. Ott akart lenni azok között, akik elõször találkoznak az Úrral. Péternek sok volt a megbánni valója. Háromszor tagadta meg a Mesterét.
Húsvét után a tanítványok együtt voltak. Becsukták az ajtókat, de Jézus mégis megjelent közöttük. Megrettentek. A kálváriai események túl közel voltak. Féltek és nyugtalanok voltak. Ott élt bennük a megfeszítés emléke, és a feltámadás lehetõsége hihetetlennek tûnt fel.
Amikor Jézus megjelent tanítványainak, elõször nem ismerték meg, de amikor megmutatta a szegek nyomait, és az oldalát, akkor felismerték Mesterüket.
Az embereknek különböz tulajdonságaik vannak, és sokszor ezekrõl ismerjük meg õket. Van olyan, aki mindig énekel, van olyan aki vicces természetû, van olyan aki ájtatos, van akinek a beszéde nem szép. Megismerjük õket. Jézus teste elváltozhatott a feltámadás után, mert a tanítványok nem ismerték meg Õt azonnal.
Ismerjük Jézus megdicsõülésének a történetét, amint a hegytetõn elváltozott az arca. Ez talán már elõkészítés volt az eljövendõ feltámadás idejére.
Amikor Jézus megjelent a tanítványok között, a békesség üzenetével köszöntötte õket. Szokásos köszöntés volt ez, de megismételve többet jelentett. Békességet jelentett a szívüknek és a lelküknek. Erre volt szükségük, mert tele voltak félelemmel. Féltek egy esetleges üldöztetéstõl.
Talán Jézustól is féltek, hiszen hûtlenül elhagyták. Elfutottak tõle a veszély idején. Talán bántotta is õket a lelkiismeretük. Igaz, feladták a halász életet és dicsõség helyett a kereszthez vezetett az útjuk. Nem ezt remélték. Három nap alatt az álmukból rémálom lett. Csalódtak. És ezekben a sötét órában jelent meg közöttük Jézus Krisztus. Nemcsak a kezét és oldalát mutatta meg nekik, hanem azt is, hogy még mindig hisz és bízik bennük. Isten szeretete és megbocsátó kegyelme áthidalja az õ gyengeségeiket és bûneiket. Ha nem is mondja, de érzik, hogy a múltnak a gyengeségeit Jézus nem veti a szemükre. Nem mondja, de biztatja õket megjelenésével, hogy felül kell nekik emelkedni a múlt mulasztásain, és el kell fogadni Isten nagy és új kegyelmi ajándékát: a feltámadást.
A tanítványok gyengeségeinek ellenére Jézus elhívta õket. Nem õk keresték meg Jézust, hanem Õ hívta el a tizenkettõt. A feltámadás után többé nemcsak hívja õket, hanem kiküldi õket a világba. Úgy ahogy Isten elküldte Jézust, úgy küldi el tanítványait, hogy tegyenek tanítványokká minden népet. Krisztus "megnyitotta az értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és így szólt nekik: 'Így van megírva: Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halálból, és hirdetni kell az õ nevében a megtérést és a bûnbocsánatot minden nép között.'" (Lukács 24:45-47)
Összefoglaló gondolatként kihangsúlyozom Jézus feltámadásának valódiságát. Vannak, akik azt hiszik, hogy a tanítványok látomásokat láttak, hallucináltak, és nem találkoztak a feltámadott Krisztussal. A Biblia szerint Jézus megmutatta a sebek helyeit, és amíg a hajóban voltak a tanítványok, tüzet rakott a parton, halat sütött, halat evett. Jézus elítélésekor Péter a tûzhöz ment melegedni. Most a tûznél nem csak meleget talált, hanem egy új szeretetközösséget is azzal, akit megtagadott. Jézusnak nemcsak szellemileg jelent meg, hanem testben is. Számunkra ismeretlen módon Jézus teste átment a becsukott ajtón is. A feltámadott Krisztus nemcsak megjelent tanítványainak, hanem rájuk bízta az evangélium hirdetésének folytatását. A halászatból újból elhívta õket az apostoli szolgálatra.
Százötvenhárom halat fogtak. Egy magyarázat szerint ennyi fajta hal van. Mind képviselve volt, és mégsem szakadt el a háló. Amikor az apostolok kimennek embereket halászni, akkor minden nép felé kell az evangélium üzenetét hirdetni. Ahogy a háló nem szakadt el a csodálatos halfogás idején, ugyanúgy az Egyház is be tud fogadni minden népet és nemzetet. Ahogy Jézus vette a kenyeret és a halat, megosztván tanítványaival, ugyanúgy a keresztyén egyháznak is feladata másokkal jót cselekedni és megosztani velük az ennivalót. A szétszóródott tanítványokkal Jézus megújította a szövetségét a feltámadás erejében. A feltámadásban nemcsak új erõt kaptak a tanítványok, hanem egyek lettek a Krisztusban. Ez az erõ és egység még ma is megtalálható a feltámadott Krisztusban. Adja a jó Isten, hogy ezt az erõt és egységet mi is megtaláljuk. Ámen.
Atyánk! Dicsérettel járulunk eléd és megköszönjük a mai szolgálati alkalmat, és az elmúlt hét gondviselését. Légy áldott azért az idõért, amelyben a bajok és nehézségek közepette is gondot viselsz ránk. Köszönjük az éjszakák nyugalmát, ami bennünket testben és lélekben felfrissít. Köszönjük azokat a leckéket is, amiket a fájdalmak és szenvedések idején kaptunk, mert ezek nagyobb alázathoz, bölcsességhez és hithez vezetnek bennünket.
Áldunk és magasztalunk, Istenünk, azokért az áldásokért, amiket Jézus halálából és feltámadásából megváltásunkra húsvétkor adtál. Adj nekünk a tanítványok erejébõl, hitébõl és lelkesedésébõl, hogy az üres sír ne csak egy történet legyen számunkra, hanem megújulás, újjászületés és örök élet.
Mennyei Atyánk! A mai biblia történetben láttuk Jézust a tanítványai között. Engedd meg, hogy Jézus megjelenését a mi életünkben is meg tudjuk tapasztalni, és bûneink láncát lerázva, az élet káros szokásainak hátat fordítva a Te dicsõségedre tudjunk élni. Add, hogy a világ kísértéseit legyõzve, Jézus követõi lehessünk.
Jó Atyánk! Szentlelkeddel erõsítsd meg ismeretedben és szeretetedben. Engedd meg, hogy tehetségünket Néked szenteljük, és soha se felejtsük el Megváltónk áldozatát, amellyel számunkra az örök életet elhozta. Véssd szívünkbe a parancsolataidat, és az evangélium üzenetét, hogy a Te akaratod a mi akaratunk legyen, és szolgálatodban és embertársaink szeretetében napról-napra növekedjünk Jézus Krisztus által. Ámen.
Kételkedõ Tamás
Lekció: János 20:19-29, Textus: János 20:29 "Jézus így szólt hozzá: 'Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.'"Jézus elõször a magdalai Máriának jelent meg, majd a tanítványoknak, akik a zsidóktól való félelem miatt bezárt ajtók mögött egymás társaságában kerestek menedéket. A mi idõnkben is több hívõ keresett, vagy még keres ma is menedéket, mert valamilyen "izmus" bezárt ajtók mögé kényszerítette, vagy kényszeríti azokat, akik a Názáreti Jézus követõi. Amikor a problémák nagyok és az ellenség ereje hatalmas, mi mást lehet tenni, mint elrejtõzni a bezárt ajtók mögött, és rettegni, hogy talán az õ idejük is elérkezett. Több mint valószínû abban a felsõ szobában találkoztak, ahol Jézussal elfogyasztották az utolsó vacsorát. Talán minden lenti ajtónyitás, és koppanás a lépcsõkön remegést okozott a tanítványok szívében. Talán értünk jönnek, gondolhatták és várták.
Magyarországon az elmúlt évtizedek rémuralmának idején egy humoros történetben találtak vigasztalást a rettegõk. A történet szerint egy bérházban éjfél körül minden ajtón kopognak. A lakók rettegnek, hogy a titkos rendõrség elviszi õket, de minden kopogtatás után a házmester odasúgja a bentieknek, hogy ne féljenek: minden rendben van, csak a ház ég. Amikor valakinek az élete veszélyben van, akkor annak a ház leégése azt a látszatot kelti, hogy minden rendben van. A nagy baj mellett elfelejtjük a kisebbiket.
A tanítványok a zsidóktól való félelem miatt együtt voltak zárt ajtók mögött, és Jézus megállt középen mondván: "'Békesség néktek!' És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét azt mondta nekik: 'Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.'" (János 20:19-21)
Ahogy Isten elhívta és elküldte Jézust egy misszióra, ugyanúgy Jézus elhívta és elküldte tanítványait. Jézus nem tudta volna egyedül elvinni az Atya üzenetét mindenkihez, ezért volt szüksége az Egyházra és annak hírvivõire. Jézus adta az Atya üzenetét, és Jézus nevében vitték a tanítványok az evangéliumot a nagy világba. Az Egyháznak nem az a feladata, hogy saját üzenetét adja tovább, hanem Isten Igéjét kell hirdetni. Nekem, mint lelkipásztornak az feladatom, hogy Jézus Krisztus üzenetét hirdessem alkalmas és alkalmatlan idõben.
Vasárnap este a tanítványok együtt voltak, amikor Jézus elõször megjelent, de Tamás hiányzott közülük. A tanítványok egy része a nagypéntek elõtti lelkesedésében, amikor Jézus a halálról beszélt hajlandó lett volna meghalni. Jézus Lázárról beszélve ezt mondta: "Lázár, a mi barátunk alszik, de elmegyek, hogy felébresszem. A tanítványok azt felelték rá, "Uram ha alszik, meggyógyul." Jézus a halálról beszélt, de õk azt gondolták, hogy álomba merülésrõl szól. Akkor aztán Jézus nyíltan megmondta nekik: "Lázár meghalt, és örülök, hogy nem voltam ott: tiérettetek, hogy higgyetek. De menjünk el hozzá!" Tamás, akit Ikernek neveztek, azt mondta tanítvány társainak: Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele." (János 11:11-16) Az egyik nap Tamás még hajlandó meghalni, de a másik nap már elmarad a tanítványok közül. Nem tudjuk miért nem volt ott a többivel, amikor Jézus megjelent. Nem tudjuk, hogy az egyháztagok miért nincsenek jelen az istentiszteletek idején? Vendég jön, fõzni kell, esik a hó, vagy esõ, szép idõ van - kint kell dolgozni, stb. Napjainkban is van számtalan kifogás, hogy valaki miért nincs a keresztyén gyülekezetben. Nem tudjuk Tamás miért hiányzott a többi közül, de azt tudjuk, hogy mivel hiányzott nem látta a feltámadt Krisztust, és mivel nem látta Jézust, nem hitt. A magdalai Mária nem ismerte fel Jézust bánata miatt. Tamás pedig elmulasztotta a Jézussal való találkozás alkalmát. Kételkedett és talán azért hiányzott a tanítványok közül mert a hite ingadozott.
Amikor a többi tanítvány azt mondta, hogy láttuk az Urat, akkor Tamás bizonyítékokat követelt. Nemcsak a szegek helyét akarta látni Jézus kezében, hanem meg akarta tapintani Jézus kezét és oldalát. Vannak, akiknek a hite a láthatók körül alakul ki. Tudjuk, hogy test és vér nem örökölheti az Isten országát, és a látható dolgok sem részesei a mennyei életnek, és mégis ragaszkodunk a mulandósághoz. Tamás is ragaszkodott a láthatóhoz. Jézus az õ éhségét kielégítette. Megmutatta neki a kezét és az oldalát. Tamás megérinthette Õt, de nekünk már csak a lelki bizonyítékok maradnak. Lelkileg mi is megérinthetjük az Úr Jézus Krisztust, és Õ is megérintene bennünket egy-egy imaközösségben, egy-egy istentiszteleten, vagy az úrvacsora alkalmával, de lehet, hogy éppen akkor hiányzunk a gyülekezetbõl, mint Tamás és kételkedõk maradunk.
A kételkedés a szívnek és léleknek belsõ harca valamilyen üggyel kapcsolatban, amikor nem látunk elég bizonyítékot arra, hogy meggyõzõdjünk valaminek a valóságáról. Tamás apostol ilyen kételkedésen ment át. Nem hitte el azt, hogy Jézus feltámadt. Van azonban más fajta kételkedés is, ami hasznos az emberi életben. Ez a kételkedés a tudósok és kutatók munkájában található meg. A kutatók néha a kísérletek százait elvégzik, míg meggyõzõdnek valaminek az igazságáról.
Egyszer egy laikus wellandi magyar megközelített engem a buffalói szolgálatom idején. Segítséget kért egy óhazai orvos barátjának. Azzal jött hozzám ez a jóindulatú atyafi, hogy az õ barátja megtalálta az orvosságot a rák gyógyítására, és azt az orvosságot akarja árulni nyugaton. Azt kérdeztem, hogy hány ezer kísérletet végzett? Hány végzõdött sikerrel és hány végzõdött kudarccal? A nyugati országokban milliókat költenek az intézetek rákkutatásra és idáig nem találták meg a rák betegség gyógyításának titkát. Ha egy-két egyén meggyógyult az nem azt jelenti, hogy a többi embermilliók is meggyógyulnak. Óvatosnak kell lenni, mielõtt egy konklúziót elfogadunk.
A keresztyén vallásban is szükségünk van egy ilyen egészséges kételkedésre. Például a keresztyének megosztódnak azon, hogy csecsemõket kereszteljünk-e, vagy felnõtteket, akik már önmaguk tanúbizonyságot tesznek a Megváltóról. A különbözõ bibliai adatokat felhasználva a teológusok, hívek már évszázadok óta folytatják a hitvitát, és egy csoport elérkezett a csecsemõk megkereszteléséhez, a baptisták pedig elfogadták a felnõtt keresztséget. Ugyanígy van az úrvacsora osztással kapcsolatban is. A protestáns világ fundamentalistább csoportjai véteknek tartják a bor kiszolgálást, helyette szõlõlé van a poharakban. Amikor Buffalóban voltam a legutóbbi német gyülekezetnél, ott mind a bor, mind a szõlõlé ott volt a tálcán. A bor világos volt, a szõlõlé sötét és a hívek a tárcáról azt vették, amelyiket akarták. Amikor a gyülekezetben megkezdtem a szolgálatomat, akkor az úrvacsora mindig a hónap elsõ vasárnapján volt, ami azt jelentette, hogy sem karácsonykor, és sok esetben húsvétkor vagy pünkösdkor nem vettek úrvacsorát, de vettek nagycsütörtökön. Nem a kenyeret hanem az ostyát használták és, amikor a közös kehely volt használatban, akkor a borba mártották az ostyát, de nem ittak egy pohárból. Én kálvinista lévén használtam a kenyeret is a tálcán is így az úrvacsorázó vehetett ostyát vagy kenyeret. Alkalmat és helyet adtak egymásnak, hogy mindenki úgy gyakorolja a hitét, hogy az neki a legtöbbet jelent. Nem voltak rosszabb keresztyének, mint mi. A keresztyén vallás tanítása egyszerû, de vannak olyan dolgok, amikben a nézetek eltérnek. Az ilyen felfogásbeli különbségek nem azt jelentik, hogy valaki hitetlen, vagy kételkedõ. A kételkedés más. Tamás kételkedett Jézus feltámadásában, és kijelentette, hogy csak akkor hisz ha látja a szegek helyét.
Amikor Péter látta, hogy Jézus a tengeren jár, maga is elindult a vízen, és addig, amíg Jézust nézte nem süllyedt el, de amikor kételkedni kezdett alámerült. "A negyedik éjszakai õrváltáskor odament hozzájuk Jézus a tengeren járva. Amikor a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrettentek, azt mondták, hogy kísértet. De Jézus azonnal megszólította õket, és ezt mondta: 'Bízzatok, én vagyok ne féljetek!' Péter ekkor így szólt hozzá: 'Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen.' Mire Õ így szólt: 'Jöjj!' Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vízen, és Jézus felé ment. Amikor azonban az erõs szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: 'Uram, ments meg!' Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megfogta õt, és ezt mondta neki: 'Kishitû, miért kételkedel?' És amint beszálltak a hajóba, elült a szél. A hajóban lévõk pedig leborultak elõtte, és ezt mondták: 'Valóban Isten Fia vagy!'" (Máté 14:22-31)
A feltámadás után a Jézus mellett lévõ tanítványok szintén leborultak elõtte mivel láttak és elhitték, hogy Jézus Istennek Fia. A mai leckénkben Tamás is eljutott a hit ama pontjára, amikor nem csak Isten fiának nevezte Jézust, hanem azt mondta neki: "Én Uram, és én Istenem." (János 20:28) Ez a kijelentés emberekre vonatkoztatva a zsidóknál Isten káromlásnak számított, mert semmilyen embert nem nevezhettek az izraeliták Istennek. De a kételkedõ Tamás elérkezett a hitnek ama pontjához, hogy felismerte Jézusban Istent. A húsvéti feltámadás csodája akkor válik igazivá, amikor bennünk is megszületik az ilyen felismerés. És most az a kérdés, hogy két héttel húsvét után hol állunk mi a feltámadás hitével. A keresztyén hit, vagy az esetleges kételkedés napról napra befolyásolja az életünket. Vannak dolgok az életben, ahol a kételkedés egészséges, mint például, amikor megvitatjuk a keresztség vagy az úrvacsora számunkra legnagyobb jelentõséggel bíró formáját, de a kételkedés káros ha valaki erkölcsi és morális téren bizonytalan. Ha valaki hamis felfogással igazolni akarja a lopás, gyilkosság, paráznaság, hamis tanúbizonyság elleni törvények szükségét, az már veszélyes vizeken jár, mert aki hittel elfogadja a Biblia tanítását, az nem fog kételkedni ezekben a törvényekben. Ez nem azt jelenti, hogy a keresztyén egyén sohasem kételkedik, hanem azt jelenti, hogy vannak idõszakok, amikor hitre van szükségünk az élet folytatásához és nem kételkedésre. Ha például áthajtunk a zöld lámpa alatt, nem retteghetünk állandóan amiatt, hogy mi lesz ha az oldalról jövõ kocsi nem áll meg.
A magdalai Máriának, Tamásnak és másoknak is megadatott, hogy találkoztak a feltámadott Krisztussal. De a hit nemcsak azon múlik, hogy mit látunk, hallunk és tapasztalunk, hanem a Jézus Krisztus elhívásán és szavain is. Ahogy a tanítványok egy része hitt a feltámadott Krisztusban, ugyanúgy mi is elfogadjuk a tanúk vallomását, akik találkoztak a feltámadott Krisztussal. Láttuk, hogy mit jelentett a feltámadás a tanítványok életében. A Szentlélek átformálta a félénk tanítványokat bátor bizonyságtevõ egyénekké, és a hit a minket is átformálhat ilyen látható módon.
Ha kételkedtek abban, amit mondok, vagy leírok, akkor kételkedtek a Jézus feltámadásában is. Én hiszem, amit mondok, hiszem amit veletek megosztok. Tamás miután látott hitt. Isten áldása lesz azokon, akik látás nélkül is hisznek. Jézus így szólt Tamáshoz: "'Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívõ.' Tamás pedig így felelt: 'Én Uram és én Istenem!' Jézus így szólt hozzá: 'Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.'" (János 20:27-29)
Atyánk! Aki a világmindenséget alkottad, hálatelt szível fordulunk hozzád és megköszönjük, hogy nagyságod és hatalmad ellenére is gondod van ránk, parányi lényekre. Felemeljük szívünket, lelkünket, és énekléssel, imával, adományaink oltárod elé hozatalával dicsérjük szent nevedet.
Mikor a múlt hét eseményeire visszatekintünk, akkor a létért való küzdelmünkben látjuk a megelégedést, de a nyugtalanságot is. Meglátjuk önmagunkban a bizalmat és hitet is, de ugyanakkor látjuk a bizalmatlanságot és kételkedõ hitetlenséget is. Az örömeinkben ott volt a megnyugvás, de jelen volt a zaklatottság is. Arra kérünk, Atyánk, hogy bocsásd meg nékünk mindazokat az órákat, amikor aggodalmaskodtunk jövõnk felõl, vagy kételkedtünk abban, hogy jóra fordítod az életünket. Bocsásd meg ha elhanyagoltuk imádságainkat és hitünk elmélyítését
A múltba nézve engedd meg, hogy ne csak az ügyes-bajos dolgainkkal tudjunk törõdni, hanem legyünk imádságban azokkal is, akik a gyász súlya alatt megfáradtak. Engedd meg, hogy azokkal is tudjunk törõdni, akik a betegség terhe alatt megroskadtak. Adj alkalmat arra, hogy lelkierõt nyújtsunk azoknak, akik testileg szenvednek, vagy annyira gyengék, hogy még az élet is nehéz számukra.
Kérünk, hogy a mai istentisztelet által szólj lelkünkhöz, hogy mulandó életünkben idõnkkel, tehetségünkkel, anyagi javainkkal segítsük hitünk cselédeit. Arra is taníts meg, hogy még a szeretteink földi életén túl is kiterjesszük áldásaikat szeretet közösségünkre, az anyaszentegyházra.
Légy gyülekezetünkkel, amikor a hívek összegyûlnek szent neved imádására, de légy azokkal is, akik valami okból nem tudtak eljönni közösségünkbe. Adj nekik is alkalmat arra, hogy az Igéd elérje õket Jézus Krisztus megváltó ereje által. Befejezésül azt kérjük, hogy készítsd el szívünket és lelkünket Igédnek meghallgatására, megértésére, befogadására, és megtartására. Ámen.
Derék feleségek és anyák
Lekció - Példabeszédek könyve 31:10-31, Textus - Péld. 31:10 "Derék asszonyt kicsoda találhat? Értéke sokkal drágább az igazgyöngynél."Az ember teremtésérõl így tanít a Biblia: "Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nõvé teremtette õket. Isten megáldotta õket és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet." (I. Móz. 1:27-28)
Már a teremtés kezdetén megalapozta Isten a családi formát. Férfi és nõ, férj és feleség, mint házastársak, és a gyermekeik alkották a családot. Nem férfi és férfi, nem nõ és nõ, hanem az Isten képmására teremtett férfi és a nõ együtt alkotja a családot. A szülõk a család fejei.
Isten teremtett rendjében más szerepe van a férfinak, mint a nõnek. A szülõk szerepe nem azonos a gyermekek feladatával. Ám egy olyan bûnös világban élünk, ahol az Isten által teremtett lények fellázadnak a világ morális rendje és a család évezredes rendje ellen, és megpróbálják egymás szerepét átvenni. Több esetben a szülõk feladták gyermekeik kormányzásának jogát, és az ilyen közösségekben a gyermekek parancsolnak a szülõknek és nem a szülõk a gyermekeknek. A bûnözõk nagy része napjainkban a serdülõ korúak körébõl kerül ki, olyan otthonokból, ahol az Isten által teremtett családi értékeket feladták.
Az Isten alkotta családokban mindenkinek van egy meg-határozott feladatköre. A családtagok felelõsséggel tartoznak egymás és Isten iránt. De a jelenlegi szekuláris társadalom lázadozik az Isten adta rend ellen, aminek az eredménye nemcsak a családok meggyengülése, hanem azokon keresztül az egyházak, szervezetek és maga az állam is legyengül. Nemzetünk problémáinak és gyengeségének az orvoslása a régi értékekhez való visszatérésben rejlik. Az ország ereje a családok erejétõl függ. Az a nemzet marad erõs csak, amelyik a Teremtõ törvényei szerint él.
A mai biblia olvasásunk egy derék asszonyról szól, aki a családjának él. "Ura szívbl bízik benne... Egész életén át javát munkálja urának... Szerez gyapjút és lent, és jókedvûen dolgozik kezével. Hasonló a kereskedõk hajóihoz: távolból is hoz eledelt. Fölkel még éjjel, ételt ad háza népének... kezével szõlõt telepít... éjjel sem alszik el mécsese. Ügyesen kezeli a guzsalyt, tenyerében tartja az orsót. Tenyere nyitva van a nyomorult elõtt, kezét nyújtja a szegényeknek. Nem félti háza népét a hóeséskor sem, mert egész háza népe meleg ruhába öltözött. Színes szõtteseket készít magának, lenvászon és bíbor az öltözete. Férjét jól ismerik a városkapukban, ahol az ország véneivel ül együtt. Finom inget készít és eladja... Erõ és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé. Szája bölcsességre nyílik, és a nyelve szeretetre tanít. Ügyel háza népe dolgaira, nem kenyere a semmittevés. Fölkelnek elõtte fia, és boldognak mondják, ura pedig így dicséri: Sok nõ végez derék munkát, de te felülmúlod mindegyiket." (Péld. 31 - válogatott versek)
A Példabeszédek könyvének kezdete figyelmezteti az olvasót az Isten és család iránti kötelességre: "Az Úrnak félelme az ismeret kezdete, a bölcsességet és az intést csak a bolondok vetik meg. Hallgass, fiam, apád intésére, és ne hagyd el anyád tanítását, mert ékes koszorú az a fejeden és ékszer a nyakadon." (Péld. 1:7-9) A könyv vége kihangsúlyozza a feleség munkáját és családja iránti szolgálatát.
Napjainkhoz viszonyítva, az ótestamentumi idõben a férfiak munkája és felelõssége gyakran erõsebben ki volt hangsúlyozva, mint a nõké. Ezeket a férfiakat is anyák szülték, anyák nevelték, és ezért a munkájuk és felelõsségük legmélyén mindig meg kell látnunk a feleségek és édesanyák szerepét is. A családon belüli és egymás közti szoros kapcsolaton belül bontakozik ki igazán az Isten és ember közötti szövetség igazi értelme. A feleség vagy édesanya iránti tiszteletünkkel megtiszteljük a férjeket, apákat, családokat is. A mai anyák napja az egész család napja.
Az Újtestamentum tanításában láthatjuk, hogy Jézus nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem azért, hogy Õ szolgálja az emberiséget. A feleségek és édesanyák ehhez hasonló szolgálatot végeznek. Az egyenjogúság és egyenlõség a szolgálatban bontakozik ki, és nem szükségszerûen abban, hogy valaki fel van mentve a házi munka alól. Az a feleség és édesanya, aki az életét férjének és családjának szenteli nem másodlagos polgár Isten országában, azért mert nem ment át az úgynevezett liberáción. A mai bibliai leckénkben egy olyan derék asszonyról olvasunk, aki a szolgálatának a tetõfokára ért. Ezt a férj és a gyermekek is tiszteletben tartják. Hiszem, hogy a legmagasabb elhívatás, amit a férj vagy a feleség el tud érni az nem valakinek a karrierjétõl, vagy a szakmájától függ, hanem attól, hogy miképpen teljesíti feladatát az Isten által elrendelt munkakörben.
A bibliai leckénk a derék asszonyt a kereskedõk hajóihoz is hasonlítja, amik távolról hozzák az eledelt. A hajót kormányozni, irányítani kell. Önmagától nem találja meg a kikötõt. Ugyanígy a családot is kormányozni kell, irányítani kell, hogy révbe jusson. Tudjuk, hogy a hajónak néha viharos vizeken kell átmenni. Ez vonatkozik a családi életre is, és úgy ahogy egy hajónak az útját elõre el kell tervezni, ugyanúgy a feleségeknek és édesanyáknak terveket kell szõni a jövõre vonatkozóan. Egy közmondás szerint: több szem többet lát, és ezért jó az amikor a család együtt tervezi a tennivalókat és a jövõt.
Leckénk ugyancsak megemlíti, hogy a derék asszony ügyel a hazanépe dolgaira. Aki a mezõgazdaságban dolgozott tudja, hogy elõre el kell tervezni, hogy mit ültetünk és vetünk a földbe. Ki mint vet úgy arat. A háztartásban is szükségesek a tervek. Az ebéd vagy vacsora nem percekkel az evés elõtt van eltervezve, hanem idõben, hogy legyen idõ azt megfõzni vagy megsütni. Aki ügyel háza népére az nemcsak ebédeket és vacsorákat tervez, hanem gyermekeivel kapcsolatban is bölcsen tervez és gazdálkodik
Amikor megvizsgáljuk Istennek a munkáját a teremtéssel kapcsolatban, akkor azt látjuk, hogy Isten a történelemben szintén terveket készít az emberiség megváltására és az utolsó ítéletre. Jézus ennek tudatában adta magát az emberiségért. Ennek a tudatában imádkozzunk azért, hogy ne a mi akaratunk, hanem Istennek akarata vezéreljen bennünket és családunkat. Ezért a családi terveinkben is kell, hogy az Isten akarata legyen meg.
Tovább tanulmányozva a bibliai olvasást ráébredünk arra, hogy az istenfélõ feleség vagy édesanya Jézushoz hasonlóan feláldozza az idejét, a legszebb éveit a családjáért. Az igazi szolgálat áldozattal jár. A Példabeszédek könyvében megemlített asszony feláldozta az idejét, pénzét, az álmait és az erejét a családja érdekében. Általában minden családtagnak kell hozni áldozatot, de annyit talán soha senkinek, mint a feleségeknek és édesanyáknak. A fájdalmas gyermekszüléstõl kezdve, az édesanya élete egy folytatólagos áldozathozatal. Ha a gyermek beteg, vagy sír, akkor az édesanyára hárul a feladat, hogy gondoskodjon a gyermekrõl. Gyakran saját egészségét kockáztatja gyermekei érdekében. A feleség vagy édesanya az, aki fõz, süt, mosogat, ruhát mos, vasal és a férjének az egyéni szükségeirõl is gondoskodik. A keresztyén otthonban ott van boldogság, ahol ezekkel az áldozatokkal találkozunk. Aki áldozatot hoz pontosan tudja, hogy kikért és miért teszi. Valóban elveszítjük az életünket azért, hogy másoknak rajtunk keresztül jobb és boldogabb élete legyen.
Az alapigénkben felhangzik a kérdés: "Derék asszonyt kicsoda találhat? Értéke sokkal drágább az igazgyöngynél." Aki egy olyan feleséget talál, mint akirõl ma olvastunk, az drága kincset talál. Igénket olvasva nem tudjuk, hogy az elmondottak egy olyan egyénnek a szavai, aki már megtalálta a jó feleséget, vagy egy olyan embernek szavai, aki még keresi az értékes, derék asszonyt? A jó feleséget értékelni, és szeretni kell. A derék asszonynak nem kell önmagát felmagasztalni, mert saját munkája jobban dicséri és ékesíti õt, mint saját szája dicsérete. A derék asszonyt a férje és gyermekei is magasztalni fogják, sõt még azok a szegények is, akiket nyitott kézzel segít.
Ahol a feleség és az édesanya megkapja a tiszteletet, ott biztonság uralkodik a családon belül. A feleség tudja, hogy a férje szereti. A gyermek tudja, hogy az édesanya érte él. A feleség és édesanya teljes tudatában van annak, hogy Isten terveit valóra váltja, amikor meleg otthont teremt maga körül. Ismerünk-e ilyen asszonyt, aki hasonló a mai bibliai leckénkhez. Gondolom mindnyájan találkozunk ilyen feleségekkel és édesanyákkal, akiknek arca ragyog a belsõ szeretettõl és áldozatkészségtõl. Bárhová mennek ezek az asszonytestvérek, élõ tanúbizonyságot tesznek arról, hogy Isten terve a családdal kapcsolatban nemes és jó. A lelki és szellemi biztonság érzése az édesanyákból kisugárzik, akkor amikor a családi kapcsolat jó és áldásos. Sajnos van ennek egy másik változata is ebben a világban, amit meg kell látnunk. Sok asszony elhagyja az otthont, hogy gyárakban és nehéz munkával segítse a családot a szükségeiben. Több millió azoknak az asszonyoknak a száma, akik Kanadában és Amerikában egy karrier érdekében, vagy azért, hogy valamit elérjenek, de legtöbbször csak a család biztonságáért vállalják a kettõs feladatot. Egyre többen vannak, akik szakmát tanulnak és kenyérkeresõk. Mindez szép és jó, de ne felejtkezzünk el arról a fontos és õs feladatról sem, amit a derék feleségek és édesanyák a családi otthonokban évezredeken át hûségesen elvégeztek.
Az egyháznak, az országnak szüksége van önfeláldozó, áldozatkész, szeretõ feleségekre és édesanyákra. Ez ad biztos jvõt a családoknak, és azokon keresztül az egyháznak, és az egész országnak.
Befejezésül visszatérek a jelenlegi világ helyzetére a családi élettel kapcsolatban. Egyre több könyv jelenik meg, amelyik azt hirdeti, hogy ez az utolsó generáció, amelyik még megmarad a régi családi értékek mellett. Az írók azt állítják, hogy a fiatalok nem akarják többé vállalni a házassággal kapcsolatos felelõsségeket, és a szabadságukat fontosabbnak tartják, mint a családi értékeket. A szociológusok úgy viselkednek, mintha halottkémek lennének. Felboncolják a családi helyzetet, és közlik miért halt meg a család.
Márk így foglalja össze Jézus tanítását az Isten által elrendelt családi élettel kapcsolatban: "Az embereket kezdettõl fogva férfiúvá és nõvé teremtette az Isten. Ezért hagyja el az ember az apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy õk már többé nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, azt ember el ne válassza." (Márk 10:6-9)
Isten férfiúvá és asszonnyá teremtette az embert, hogy egymást szükségeit és igényeit kielégítve szaporodjanak a földön. Isten férfiúvá és asszonnyá teremtett bennünket és ezzel megalapozta a családot. Két egyén egymásnak és Istennek elkötelezi magát erre a földi életre. Ebben az elkötelezettségben az asszonyra hárul az a kettõs feladat, hogy gyermeket szülve kiegészítse a férj és feleség közötti kapcsolatot egy családi kapcsolatra. Ahhoz, hogy a család megmaradjon annak, aminek Isten teremtette, szükséges a további elkötelezettség nemcsak a házastársak és a gyermekek iránt, hanem Isten iránt is. Olyan társadalomban élünk, ahol az egymás iránti szeretetet és elkötelezettséget az állam felhígítja a materializmus és szabadság jelszavaival. Kell, hogy a családi élet az anyagiakért való harcon túl, a lelki élet felé is irányuljon. Az a család marad együtt, amelyik együtt imádkozik és szolgálja Istent. Adja Isten, hogy ebben a templomban mindenkor tisztelettel legyünk a házastársak közötti kapcsolat, az anyák és apák iránt, az ötödik parancsolatot betartva; amelyik azt tanítja, hogy tisztelni kell szüleinket. Ámen.
Mennyei Atyánk! Megköszönjük, hogy olyan szülõkkel áldottál meg, akik keresztyénekként neveltek fel minket, akik becsületben, szeretetben irányítottak bennünket a gyermekkor kísértései között.
Urunk! Kiáradt ránk a Te mennyei áldásod, amikor egy kiválasztott földi asszony által elküldted hozzánk a Megváltónkat, aki anyától születve összekötötte számunkra a mennyei és földi értékeket. Anyák napján hálaadással köszönjük meg, hogy a földi élet szürke napjaiban is mennyországot teremtesz az édesanyák által. Bár sokunknak az anyját már elhívtad az örök hajlékba, az édesanyáink nem haltak meg az emlékeinkben. Új testtel és arccal áldod meg elhunyt szeretteinket, és ma az emlékezés erejével feltámasztod õket, hogy köztünk lehessenek. Áldd meg azokat, akik testben még velünk vannak, de áldd meg azokat is, akik az emlékeink felidézésével születnek újra a szíveinkben.
Külön köszönetet mondunk, Teremtõ Istenünk, a mi jó édesanyánk szeretetéért, kedvességéért és önfeláldozó szolgálatáért, ami bennünket körülvett mind a jóban, mind a rosszban. Tégy bennünket méltókká az õ szeretetükre, amellyel elindították lépteinket a keskeny úton Tefeléd.
Vigasztald meg azokat a szülõket, akik elvesztették gyermekeiket. Áldd meg õket a könnyeik között, és engedd meg nekik, és nekünk is, hogy örömünkben, bánatunkban, a szeretteinkért örök hálát tudjunk Néked adni. Ámen.
ANYÁM, TE MINDENEM
Anyám, te mindenem,
éretted ver szívem,
nagy vagy nekem.
Köszönöm jó anyám
mindazt mit hagytál rám:
családom, otthonom,
az életem.
Jó anyám tenéked
dicsõség éneket
szívbõl zengek.
Anyám, ki neveltél,
engemet szerettél,
lelkemmel áldalak,
és dicsérlek.
Istenem, jó Atyám!
áldd meg a hû anyám,
tartsd meg velem.
Add, hogy egy életen
maradjon mellettem,
és harcát, küzdelmét
áldd meg bennem.
Emléked jó anyám,
bárhol is lesz hazám,
szent lesz nekem.
Ha már nem vagy velem,
a lelked fent pihen,
légy oltalmam nekem,
az égben fenn.
1993. május 8.
Delhi, Ontario
(A fenti vers az anyák napján tartott istentiszteleten záró énekként énekelhetõ az angol himnusz dallamára.)
Áldozásból úrvacsora
Biblia olvasás: II. Mózes 24:1-8, Lukács 22:14-20, Textus: Lukács 22:17 és 20 "Azután vette a poharat, hálát adott és azt mondta: 'Vegyétek, és osszátok el magatok között.' ... Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: 'E pohár az újszövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.'"Az úrvacsora szereztetésének története az Újtestamentumban van megírva, de az Ótestamentumban is olvashatunk áldozatokról. Ezeknek a fogalmából ered Jézus Krisztus áldozata. I. Mózes 4-ben arról olvasunk, hogy Ábel az õ juhainak elsõ fajzásából hozott áldozati bárányt, hogy annak feláldozásával kedveskedjen Istennek. I. Mózes 8-ban azt olvassuk, hogy Noé egy oltárt épített az Úrnak, és vett minden tiszta állatból, és minden tiszta madárból, és áldozék égõáldozattal az oltáron. Ugyancsak itt a 14:18-ban Melkisédek, Sálem királyáról, aki a magasságos Istennek papja volt, azt olvassuk, hogy kenyeret és bort hozott áldozati ajándékként. Ezekkel adott hálát, mert megszabadult az ellenségtõl.
A pászka ünneplésekor az ótestamentumi idõkben, az emberek visszaemlékeztek arra, hogy miképpen szabadult meg Izráel népe az egyiptomi szolgaságból. Úrvacsoránk arra emlékeztet, hogy az Úr Jézus halála és feltámadása által miképpen szabadultunk meg mi is a bûnnek hatalmától.
A zsidó vallásban a kenyér megtörésének fontos szerepe volt. Barátságot, szeretetközösséget jelképezett. A kenyérrel kapcsolatos étkezés egy formát követett. Imát mondtak, mielõtt a kenyeret megtörték. Ez az ima hálaadást fejezett ki Isten iránt az Õ ajándékaiért. Nem a kenyeret vagy ételt áldották meg, hanem hálát adtak és dicsõitették Istent a kenyér áldásáért.
Az Ótestamentumban szól a mannáról, amit Izráel kapott a pusztai vándorlása idején. A manna Isten ajándéka volt. Az Újtestamentum Jézust az élet kenyerének nevezi, aki, mint a manna, Isten ajándékaként jött az emberiséghez. János 6:35-ben Jézus ezt mondja: "Én vagyok az élet kenyere, aki hozzám jön, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, nem szomjazik meg soha... mert nem azért szállottam le a mennybõl, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem."
Az Újtestamentum hirdeti, hogy elközelített a mennyek országa. Leszállott az égi manna Jézus Krisztusban. Amikor Jézus kijelentette, hogy Õ az élet kenyere, akkor nem változott úrvacsorai kenyérré. Azt is mondta, hogy Õ az út, de nem változott úttá. Jézus jelképesen azt is kijelentette, hogy Õ az ajtó, de nem lett belõle ajtó. A kenyér és a pohár által jelképesen emlékezünk Jézus halálára, és tanúbizonyságot teszünk a feltámadásának örömérõl is.
Amikor a tanítványok és Jézus követõi összegyûltek egy-egy szeretetvendégségre a feltámadás után, akkor tele voltak örömmel és boldogsággal. A tanítványok a kenyér megtörésében ismerték fel a feltámadott Krisztust, és visszaemlékeztek arra, hogy Jézus miképpen törte meg a kenyeret, és hogy vette magához a poharat. Az emlékezés által egyesültek Jézus Krisztusban. Ez az emlékezés boldogsággal töltötte el õket. Az úrvacsorának van egy örömteli, boldog része, amirõl napjainkban sokan elfelejtkeznek.
Az Apostolok cselekedeteiben az elsõ keresztyének "Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, ujjongással és tiszta szívvel részesültek az ételben, dicsérték Istent, és kedvelte õket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülõkkel." (2:46-47)
A nyugati mintára alakított keresztyénség az úrvacsora gyászos eseményét hangsúlyozza ki. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a tanítványok nemcsak Jézus halálára emlékeztek vissza, hanem a feltámadására is. Nekünk is a fõhangsúlyt a feltámadásra való emlékezésre kell helyezni. Ezért amikor magunkhoz vesszük a kenyeret és a poharat, akkor legyen örömmel tele a szívünk. Ugyanakkor legyünk komolyak, de ne legyünk komorak, vagy szomorúak. Az úrvacsora örvendetes esemény, azt hirdeti, hogy Jézus mindenkorra befejezte az áldozatok bemutatását. Nem áldozunk többé. Másoknak sem kell áldozni helyettünk, mert Jézus egyszer és mindenkorra elvégezte az áldozatát értünk.
Szeretet közösséget találunk a feltámadott Krisztusban, amikor úrvacsorázunk. Amikor a tanítványok ették a kenyeret és itták a pohárt, egyek lettek Krisztussal az Õ halálában és feltámadásában. Bûneik feloldódtak, és Jézus követõi újjászülettek Krisztusban. Az úrvacsora nekünk is új életet ad, ha azt hitben vesszük, nem pedig szokásból. A kenyér és a pohár magunkhoz vételekor emlékezünk Jézus halálára és feltámadására. Az emlékezés által egy testvéri kapcsolatot találunk az úrasztala körül, ami áthidal minden félreértést, rosszindulatot és haragot.
A kenyér önmagában egy eledel, és a bor önmagában ital, de amikor jelképesen vesszük magunkhoz, akkor a lélek táplálékává válik. Amikor hitben veszünk részt az úrvacsorában, akkor Isten megváltó munkájának részeseivé válunk. Új lelki közösséget találunk. Hit által megtalálunk egy új kapcsolatot az embertársaink és Isten között. Ha valaki hitetlenül veszi magához a kenyeret és a poharat, akkor az nem jelent számára többet, mint megenni otthon egy szelet kenyeret és leöblíteni azt egy pohár borral. Az úrvacsorában a hitnek, a véleményem szerint, olyan fontos szerepe van, mint a kenyérnek és a bornak. Az úrvacsora értelmét csak a hívõ ember érti meg. Ahhoz, hogy az úrvacsora még áldásosabb legyen, jó tudnunk az úrvacsora hátterét és tradícióját is.
Háttérként megemlítem, hogy mi nem áldozunk a kenyér és a bor magunkhoz vételekor, mert Jézus már egyszerre és mindenkorra elvégezte az áldozatot helyettünk. Mi a kenyér és a pohár magunkhoz-vételekor úrvacsora által emlékezünk Jézus halálára és feltámadására, és arra az újszövetségre, amit Isten kötött Jézus vére által.
Máté, Márk és Lukács szerint az úrvacsora a pászka bárány elfogyasztásával kapcsolatos zsidó ünnepbõl ered. Lukács 22:14-20-ban ezt olvassuk. "Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett az apostolokkal együtt, és azt mondta nekik: 'Vágyva vártam arra, hogy szenvedésem elõtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát. Mert mondom nektek, hogy többé nem eszem ebbõl a húsvéti vacsorából, amíg csak be nem teljesedik ez az Isten országában.' Azután vette a poharat, hálát adott, és ezt mondta: 'Vegyétek, és osszátok el magatok között. Mert mondom nektek, hogy nem iszom mostantól fogva a szõlõtõ termésébõl, amíg el nem jõ Isten országa.' És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és e szavakkal adta nekik: 'Ez az én testem, mely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.' Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: 'E pohár az újszövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.'"
Lukács két pohárról tesz említést, de a pászkabárány elfogyasztásakor a tradíció szerint négyszer használták a poharat, és négyszer itták ki teljesen a tartalmát. A vacsora résztvevõi szokás szerint saját poharukat használták. És a textusunk szerint a vacsora kezdetén Jézus elvette, görög eredeti fordítás szerint "kapta" a poharat, és azt mondta osszátok el magatok között. Ezt követte az étkezés, és a 113. és 114. Zsoltár eléneklése. A 17. versszakban megemlített pohár a harmadik pohár lehetett, ezt követi a negyedik pohár, amirõl a 20. versben ezt olvastuk: "E pohár az újszövetség az én vérem által, mely tiérettetek ontatik ki." Ez a 2. Mózes 24:8-ra utal, ahol ezt olvassuk a szövetség megkötésével kapcsolatban: "Azután fogta Mózes a vért, ráhintette a népre, és ezt mondta: 'Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az Úr kötött veletek mindezeknek az igéknek alapján'"
Jeremiás próféta így ír arról az újszövetségrl, amit Isten köt népével (31:31-34): "Eljön az idõ, 'így szól az Úr', amikor újszövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyent õseikkel kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki õket Egyiptom földjérõl. De ezt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az Uruk, 'így szól az Úr'. Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje, 'így szól az Úr': Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, õk pedig népem lesznek. Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok, 'így szól az Úr', mert megbocsátom bûneiket, és nem gondolok többé vétkeikre."
A pászka bárány elfogyasztásakor mindig a házigazda ivott elõször. Hiszem, hogy Jézus átvette a házigazda szerepét. Azt is hiszem, hogy nem voltak szolgák jelen, mert akkor a szolga mosta volna meg a tanítványok lábát, és nem Jézus. A textusunk görög eredetije az, hogy Jézus kapta a poharat valakitõl, és elvette, angolban "having received the cup", és azt mondta "osszátok el magatok között." Lukács nem tesz arról említést, hogy Jézus elõször megkóstolta, vagy ivott belõle, hanem azt mondja, hogy "osszátok el magatok között." Lukács 22:17-ben Jézus nem mondja, hogy mindnyájan igyatok belõle, hanem "osszátok el magatok között." Ha mindenkinek van pohara egy étkezéskor, és a házigazda bort adva azt mondja: Osszátok szét egymás között! ez azt jelenti, hogy mindenki tölt a poharába, vagyis szétossza. Ezt a lelkületet követve ossza szét a keresztyén egyház a bort, vagy a szõlõlét, kis poharakban, és iszik mindenki a maga poharából.
Most amikor újborra veszünk úrvacsorát az egyházunk szokása szerint, jó tudnunk, hogy az evangéliumban nem azt mondta Jézus, hogy a bort osszák szét, hanem a poharat, vagyis annak a tartalmát. Nem a borra mondta, hogy az az Õ vére, hanem a pohár tartalmára. A bor nincs megemlítve, és különösképpen nincs vörös borról szó. Több felekezetben, a mi presbiteriánus egyházunkat is beleértve, az úrvacsorai poharakban a szõlõlé, vagyis a "grape juice" használata van elfogadva. Ami viszont áprilisban, a húsvéti ünnep alkalmával, lehetetlen volt Jézus idejében a Szentföldön. Napjainkban az év minden napján kapható a szõlõlé, de két ezer évvel ezelõtt csak õsszel volt, a szüret után. Mondhatjuk, hogy bor volt Jézus poharában, amit a tanítványok, feltehetõen négyszer, teljesen kiittak a zsidó húsvét szokásai szerint. Lukács a pohár tartalmát a szõlõtõ termésének nevezi. Máté 26:29 kihangsúlyozza, hogy Jézus nem iszik a szõlõtõnek "ebbõl" a termésébõl ama napig, amelyen újat iszik tanítványaival Isten országában.
Biblia olvasásunk így kezdõdött: "Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett az apostolokkal." Nem székekre ültek Jézus idejében, hanem zsámolyokra, félig fekvõ állapotban. Az ótestamentumi idõkben gyakran állva ették meg a húsvéti vacsorát, emlékezve arra, hogy az Egyiptomból való menekülés közben nem volt idejük leülni. Mikor eljött az óra, bárhol is volt Izráel népe, egy idõben törték meg a kenyeret szerte a nagy világban. Evés közben elfelejtettek minden haragot és rosszindulatot. Késõbb a keresztyének ugyancsak feledték, hogy Júdás elárulta, Péter megtagadta Krisztust. Feledték, hogy a tanítványok elhagyták Urukat a golgotához vezetõ úton. Az úrvacsorában nem az árulásra emlékezünk, hanem a gyõzelemre. Ahogy Izráel kiszabadult a szolgaságból Mózes vezetésével, úgy Jézus az áldozatával minket is kiszabadulunk a bûn szolgaságából.
Az úrvacsora a hívõ számára lelki eledel. Arra kérem az egek Urát, hogy ma ne csak emlékezzünk a régi tradícióra, hanem e szent házból távozva elmondhassuk, hogy lélekben gazdagabbak, boldogabbak lettünk, mert megerõsödött bennünk a hit, hogy Jézus egyszer és mindenkorra elvégezte helyettünk az áldozatát. Ámen.
Életünknek Ura! Könyörgünk felebarátainkért. Bocsásd meg langymeleg elkötelezettségünket Igéd iránt. Szólj hozzánk a Biblia tanításain keresztül, hogy Tebenned bízva, Téged és embertársainkat az akaratod szerint tudjunk szolgálni.
Hálát adunk azokért, akik az üldöztetések és szenvedések között is megtartják hitüket. Köszönjük Jézus áldozatát, aki érettünk vállalta a keresztet és a golgotai szenvedést. Jézus által taníts meg minket áldozatot hozni másokért, és az Õ lelkületével megbocsátani.
Könyörgünk azokért akiket a háború és gyûlölet elûz otthonaikból. Add, hogy minden nemzet békességben éljen, és azt a szeretetet keresse ami minket Teveled összeköt.
Felemeljünk szívünket szeretteinkért, barátainkért, és könyörgünk azokért, akik a zajló világban egyedül maradtak. Imádkozunk az éhezõkért, hajléktalanokért, özvegyekért, magányosakért és árvákért.
Atyánk! Könyörgünk Hozzád egyházunk tagjaiért és barátaiért, de különösen azokért, akik keresik, de nem találják az örökélet titkát. Adj nekik gyógyulást, és áldd meg õket, és minket is, szent Fiad hitével, hogy erõsekké váljunk egymás terhének hordozásában.
Urunk! Tartsd meg közöttünk a szeretetet és békességet nem csak a szent asztalodnál, hanem a mindennapi életben is. Add, hogy az úrvacsora szent jegyeiben, felismerjük a mennyei kenyeret, az élet italának poharát, és kegyelmed erejében megtaláljuk a bûnbocsánatot, az elsõ keresztyének örömét és lelkesedését. Ámen.
A mindennapi kenyér
Lekció: Márk 6:30-44, Textus: Márk 6:41 "Ekkor Jézus vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, majd átadta a tanítványoknak, hogy tegyék eléjük; és a két halat is elosztotta mindnyájuknak."Minden országnak van zászlaja. Sok hasonlít egymásra. Ehhez hasonlón minden országnak van egy sajátos formájú, ízû kenyere. Ezek közül sok hasonlít egymásra, de a formája és összetétele elárulja, hogy melyik nép sütötte. Mexikóban ismeretes a tortilla, Közel-Keleten a pita, Amerikában a kukorica darából készült corn bread, Olaszországban van a fonott grissini, Franciaországban a hosszú vékony kenyereket és a croissantokat sütik, a németek szeretik a fekete zabkenyeret, az oroszoknál még feketébb a soldatsky, és mi magyarok a középeurópai népekhez hasonlóan szeretjük a finom búza és rozskenyeret, de a hófehér Vienna bread is megtalálható az otthonainkban. Nekünk magyaroknak külön áldás a finom kalács.
A kenyér magát az életet jelenti sok helyen, hiszen több nemzet szótárában a munkás neve: kenyérkeresõ. A kenyér a legtermészetesebb eledel számunkra egy életen át. Nem kell megerõltetni magunkat, hogy visszagondoljunk arra az idõre, amikor édesanyánk kenyeret sütve levágott egy nagy karéjt, és mi örömmel fogyasztottuk el a friss kenyeret, vagy cipót. Volt aki tett rá vajat, mézet, zsírt, lekvárt vagy cukrot, de sokszor bizony csak üresen ettük, és úgy is jó volt.
Már 15,000 évvel ezelõtt a vadászok gabonát hordtak magukkal, és ráébredtek, hogy ezeket a vadon nõtt szemeket termelni is lehet. Svájcban a tavak mellett már a kõkorszakban megtanulták a gabonát lisztté zúzni és vízzel összekeverve megsütni. A fennmaradt leletek szerint elõször a régi Babilóniában és Egyiptomban készítettek kenyeret. Egyiptomban 2-3,000 évvel ezelõtt már használták a kovászt és az agyagból készült kemencékben körülbelül 50 különbözõ fajta kenyeret sütöttek. 1936-ban egy múzeumi expedíció több 3,500 éves kenyeret talált Egyiptomban, és a kutatók legnagyobb meglepetésére ezek a kenyerek majdnem olyanok voltak mint napjainkban a rozskenyerek. A legenda szerint 3,000 évvel Krisztus elõtt egy feledékeny rabszolga bedagasztotta a lisztet és félretette. Miután az megkelt, a szolga ebbõl a gyúrásból sütött a mieinkhez hasonló kenyeret.
Amikor Mózes kivezette a népét Egyiptomból, akkor magukkal vitték a kenyérsütés titkát, és a kovásztalan kenyeret. Krisztus elõtt már 600 évvel a görögök 72 fajta kenyeret sütöttek, és Jézus idejében már léteztek kereskedelmi sütödék. A görögök létesítették az elsõ malmot, ahol emberek és állatok által meghajtott malomkövek õrölték lisztté a gabonát. A felszabadult rabszolgák pékségeket nyitottak és immár szabadon, juttatásért folytatták a kenyérsütés munkáját.
A Római Birodalom lakosságának körülbelül fele szegény volt, és hogy ne legyen lázadás a vezetõk biztosították a népnek a cirkuszi szórakozást és a kenyeret. Már 600 évvel Krisztus elõtt volt egy Maximus nevû cirkusz, ahol 250,000 ülõhelyet biztosítottak a nézõk számára. Ebbõl az idõbõl ered az a mondás, hogy a rómaiak két dolgot szeretnek: a kenyeret és a cirkuszt. Napjainkban is van ilyen jelenség: ha van ennivaló és szórakozás, akkor sok meg van elégedve az élettel.
A fejlett országokban az elfogyasztott kenyerek 95 százalékát kenyérgyárakban sütik. Magyarországon a gépesített kenyérgyárak üzemeltetését a századfordulókor kezdték meg.
Európában sokszor a gazdagságnak a fehér kenyér volt a szimbóluma. Mennél gazdagabb volt valaki, annál fehérebb volt a kenyere. Az utóbbi idõben éppen ellenkezõ a helyzet: a fehér kenyér olcsóbb, mint a barna kenyér.
Kanadában átlag 75 font kenyeret fogyasztanak el a lakosok évente. Gondolom a magyarok az átlagtól többet megesznek. Szinte nemzeti eledel számunkra a kenyér. Nem csoda, hogy az úrvacsorai alkalmak közé külön be van iktatva egy nap, amikor újkenyérre vesszük magunkhoz a sákramentumot. A kenyér fontos. Mikor Jézus kísértéseknek volt kitéve a kísértõ azt mondta neki: "Ha Isten fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek váljanak kenyérré. Õ így válaszolt: 'Megvan írva, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából jõ.'" (Máté 4:3-4)
Régen a cipó nagyságnyi kenyereket az emberek tarisznyáikban hordták, amikor utaztak. Némelyik bibliai tudós szerint az 5,000 ember megvendégelésének az egyik titka az volt, hogy a szeretetközösségben a nép megindult Jézus imája után, és az öt árpa kenyérbõl és két halból, ami egy gyermeknél volt mindenki jól lakott, mert elõszedték az elrejtett ennivalót. "Miután mind ettek, és jól is laktak, összeszedték a kenyérdarabokat tizenkét tele kosárral; és azt is ami a halakból maradt. Akik pedig ettek a kenyerekbõl, ötezren voltak, csak férfiak." (Márk 6:42-44)
Ha éhezõket látunk, megnyílik a szívünk és megosszuk a mindennapi kenyerünket. Szolgálatom idején, különösen a városokban, megálltak az emberek kéregetni. Ha valaki éhes volt adtam ennivalót, de aki pénzt kért, azt csak akkor támogattam, ha meg voltam arról gyõzõdve, hogy jó célra használja fel az összeget, és nem italt vásárol érte. A kanadai-magyar egyházainkban sem az éhezõk, sem a szegények megsegítésére nincs külön programunk.
Képletesen a kenyér több helyen van alkalmazva az Ó és az Újtestamentumban. IV. Mózes 14:9-ben Józsué és Káleb kenyérhez hasonlítja az ellenséget, amit meg tudnak enni, vagyis le tudnak gyõzni. A derék asszonyt dicsérve, a Példabeszédek könyvében ezt olvassuk: "Ügyel háza népe dolgaira nem kenyere a semmittevés." (31:27) Az istentelenekrõl a 4:17-ben ezt olvassuk: "Bûnnel szerzett kenyeret esznek, és erõszakkal szerzett bort isznak." A 20:17-ben ez van megírva a kenyérrõl: "Ízlik az embernek a hazugsággal szerzett kenyér, de végül kaviccsal lesz tele a szája." Ezekkel az idézetekkel szemben pozitív értelemben a kenyér és a bor a bölcsesség képviselõiként is meg vannak említve a Példabeszédekben (9:5).
Az Újtestamentumban az úrvacsora már a kezdettõl fogva magába foglalta a kenyér megtörését. Péter apostol prédikációja után mintegy háromezer lélek megkeresztelkedett és csatlakozott az elsõ keresztyénekhez. "Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szüksége volt rá. Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, ujjongással és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték az Istent, és kedvelte õket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülkkel." (Ap. Csel. 2:44-47)
Az Újtestamentumban a kenyér jelképesen is szerepel Isten eljövendõ országával kapcsolatban. Jézus önmagát az élet kenyerének nevezi. Pál az I. Kor 11:23-26-ban így ír az úrvacsoráról: "Mert és az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.... Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön."
Amikor a sokaság mennyei kenyeret kért Jézustól, akkor Õ azt mondta nekik: "Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely elvész, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örökéletre, amelyet az Ember Fia ad majd nektek, mert õt pecsétjével igazolta az Isten... Erre megkérdezték: 'És te milyen jelt mutatsz, hogy lássuk, és higgyünk neked?... Atyáink a mannát ették a pusztában... Mennyei kenyeret adott nekik enni.' Jézus pedig így válaszolt nekik: 'Bizony, bizony mondom nektek, nem Mózes adta a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere a mennybõl szállt le, és életet ad a világnak.' Erre azt mondták neki: 'Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret.' Jézus azt mondta nekik: 'Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz nem szomjazik meg soha.'" (János 6:5:27-35)
Jézus kijelenti, hogy akik az élet kenyerét eszik, azok nem éheznek meg soha, és sohasem lesznek szomjasok.
Ma két kenyérrõl hallottunk. A mindennapi kenyér történetének ismertetése után szóltam a mennyei kenyérrõl: Jézus Krisztusról. Ehetünk ízletes ételeket és finom kenyereket, de megéhezünk. Elfogyaszthatunk mindenféle italt, újból szomjasok leszünk. Az Isten Igéjének ígérete azonban arra figyelmeztet bennünket, hogy van mennyei kenyér és egy mennyei ital is, amin keresztül megtaláljuk az örök életet. Jézus így szól: "Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak. De ez az a kenyér, amely a mennybõl szállt le, hogy aki eszik belõle, meg ne haljon. Én vagyok az élõ kenyér, amely a mennybõl szállt le, hogy aki eszik belõle, meg ne haljon. Én vagyok az az élõ kenyér, amely a mennybõl szállt le: ha valaki eszik ebbõl a kenyérbõl, élni fog örökké, és az a kenyér, amelyet én adok, az én testem, amelyet oda fogok adni a világ életéért." (János 6:48-51)
Teremtõ Istenünk! A szántóföldekre elhoztad az aratást és betakarítást. Újból megengedted, hogy az aranyló kalászokból életet adó kenyér kerüljön asztalainkra. Hálát adunk azért, hogy megáldod a szántóvetõket, az aratókat, és irgalmasságodat megújítottad rajtunk a mindennapi kenyér megadása által. Ma nemcsak földek terméséért adunk hálát, hanem a Krisztusban kapott lelki gyümölcsökért is. Add, hogy Egyházadban mindig legyen munkás az aratás elvégzésére.
Vezess az irgalmasság szolgálatára, hogy a mindennapi kenyerünket meg tudjuk osztani a szûkölködõkkel, és Igédet azokkal, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot. A mindennapi eledelért való köszönetünk közben ismertesd meg velünk még jobban Jézus Krisztust, az örökélet kenyerét. Add meg nekünk a földi javakhoz a mennyei javakat is, hogy az életünk kovász, és ízt adó só legyen az általad adott üdvösség kenyerében.
Világosítsd meg orcádat elõttünk és úgy vezessen Szentlelked lángja, mint Mózest vezette a pusztában; és úgy, ahogy megáldottad Izráel népét a mannával, úgy áldj meg minket is az égi kenyérrel, hogy testben és lélekben megerõsödve, mindenkor a Te dicsõségedre tudjunk élni. Ámen.
Hitt az ember a szónak
Lekció - János 4:46-54, Textus - János 4:50 "Jézus erre így válaszolt: 'Menj el, a te fiad él.' Hitt az ember a szónak, amelyet Jézus mondott neki, és elindult."Iskolás koromban vallás órán hallottam egy történetet az akaraterõ és hit fontosságáról, ami végigkísérte az életemet. A tanárunk elmondta, hogy Jézus példázatokban beszélt, hogy az emberek az igazságokat könnyebben megértsék és megjegyezzék. A prédikációban is azért használnak illusztrációkat, mert ezeknek a segítségével az egyszerû ember az igazságokat könnyebben megérti. Néha azonban a történetek problémát okoznak, mert a hallgatók egy része csak az illusztrációra emlékezik tanulság nélkül.
A történet két egérrõl szól. A kamarában beleestek a tejfelbe. Az egyik feladta a reményt, elfáradt, belefúlt a tejfelbe. A másik kitartott, addig úszott, mozgatva a parányi lábait, míg a tejfel kezdett megkeményedni, vaj lett belõle, aminek a felszínérõl kiszabadult az egér. A lecke ebbõl a mesébõl az volt a számunkra, hogy legyen hitünk és kitartásunk még akkor is, amikor minden lehetetlennek és reménytelennek látszik. A jó Isten akkor is tud kemény talajt adni lábunk alá, amikor azt hisszük, hogy az élet mocsarába belefulladunk.
A mai lekciónk egy kapernaumi királyi tisztviselõ beteg gyermekérõl szól, aki halálán volt. Minden reménytelennek látszott. Úgy nézett ki, hogy a fia meghal, de a tisztviselõ nem adta fel a reményt. Bár voltak szolgái, akiket elküldhetett volna Jézusért, õ maga ment el a Mesterhez Galileába, és kérte, hogy jöjjön és gyógyítsa meg a fiát, mert halálán van. Amikor az orvosság és az orvosok nem tudtak segíteni a gyermeken, amikor minden reménytelennek és lehetetlennek látszott, akkor a kapernaumi királyi tisztviselõ hittel és kitartással ment az élet Urához, Jézus Krisztushoz, és könyörögve kérte a Mestert, hogy gyógyítsa meg gyermekét.
Hogy jobban megértsük leckénket vizsgáljuk meg a történet színhelyét és hátterét. Jézus visszament a galileai Kánába, a legelsõ csodája színhelyére, ahol a vizet borrá változtatta. A történet csak a János evangéliumában van feljegyezve, ami szerint Jézust az anyjával, Máriával meghívták egy mennyegzõbe és elfogyott a bor. Mária kérésére Jézus hat kõveder vizet változtatott borrá.
Ma azt olvastuk, hogy Jézus ismét a galileai Kánaába ment, és meggyógyította a királyi tisztviselõ gyermekét. Itt meg kell látnunk, hogy már a legelsõ egyházatyák idejétõl a bibliai tudósoknak az volt a véleménye, hogy a mai leckénk a harmadik változata a Máté 8:5-13-ban és a Lukács 7:1-10-ben megírt csodának, ahol Jézus meggyógyította a kapernaumi százados szolgáját. Kapernaum neve mind a három történetben szerepel. Leckénkben Jézus Kánában van és Kapernaumból a királyi tisztviselõ odajön hozzá. Máté írásában Jézus Kapernaum bejáratánál találkozik a századossal. Lukács történetében a százados Kapernaumba maradva a zsinagóga véneit, majd a barátait küldi Jézushoz delegátusokként. Több bibliai tudós véleménye szerint a mai lekciónkban leírt gyógyítás helye fontos, hogy Jézus elsõ csodájának színhelyén meglássuk a második csodát, és azon keresztül Jézus hatalmát. Máté és Lukács evangéliumaiban látjuk, hogy a gyógyulás, vagy üdvösség lehetõségét Jézus megnyitotta pogányok felé is. A Máté és Lukács írásaiban szereplõ szolga: paisz () görög szó, szolga fiút, vagy fiat is jelenthet. Lukács a tisztviselõ szolgájáról, rabszolgájáról beszél, a doulosz () szót használva.
Lukács írása szerint a fiú beteg volt és haldoklott, Máté szerint a szolga bénán feküdt otthon. János történetében a fiú lázas volt és halálán volt.
Jézus reagálása változó az evangéliumokban. Máté 8:7-ben Jézus ezt mondja a századosnak: "Elmegyek, és meggyógyítom." Lukács 7:6 szerint Jézus nem szólt semmit, hanem elindult a zsinagóga véneivel a kapernaumi százados háza felé. János 4:47-50-ben ezt olvassuk a kapernaumi királyi tisztviselõ és Jézus beszélgetésérõl: "Amikor meghallotta, hogy Jézus megérkezett Júdeából Galileába, elment hozzá, és kérte, hogy jöjjön és gyógyítsa meg a fiát, mert halálán van. Erre Jézus azt mondta neki: 'Ha nem láttok jeleket és csodákat nem hisztek.' A fõember újra kérte õt: 'Uram, jöjj, mielõtt meghal a gyermekem.' Jézus erre így válaszolt: 'Menj el, a te fiad él.'"
Jézus tehát megérkezett Galileába, a maga hazájába, ahol a Mester szerint a prófétának nincs becsülete, de mivel Jézus az elsõ csodáját itt cselekedte, és mivel a galileaiak látták mindazt, amit Jeruzsálemben tett az ünnepen, hittek Jézusban és befogadták. A probléma abból adódik, hogy azért hittek Jézusban mert látták a jeleket és csodákat. János 2:23-ban azt olvassuk, hogy "Amikor Jézus Jeruzsálemben volt a húsvét ünnepén, sokan hittek az õ nevében, mert látták azokat a jeleket, amelyeket tett." Vajon a mi hitünk is ilyen-e, ameddig látjuk a jeleket és csodákat, addig hiszünk Jézusban, de jelek és csodák nélkül nem? Ha csak a jelek és a csodák tartják életben a hitünket, akkor ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy állandóan újabb és újabb jeleket és csodákat várunk. Nélkülük nem hiszünk.
Azok között, akik jelekre és csodákra vártak Jézus nem sietett Kapernaum felé, hogy csodát mûveljen, vagy bemutasson egy újabb jelt. A királyi tisztviselõ kérelmét visszautasítva nem tagadta meg a gyógyítást, hanem inkább a hitnek egy mélyebb kinyilvánítását kérte tõle. Meg akarta látni benne a hitet és kitartást.
Ma mondtam egy példázatot két egérrõl. Az egyik kitartott és megmenekült, a másik feladta a harcot és elpusztult. A királyi tisztviselõ elmehetett volna haza durcáskodva, hogy Jézus nem gyógyítja meg a fiát, de másodszor is kérte Jézust, 'Uram, jöjj, mielõtt meghal a gyermekem.' Jézus erre így válaszolt: 'Menj el, a te fiad él.'"
A királyi tisztviselõ érezte, hogy Jézus távolról is tud gyógyítani. Hitt a szavának, és elindult haza. Amikor hívta Jézust Kapernaumba, az Úr nem sietett csodát cselekedni. Elõször visszautasította õt, de õ erõsebb kitartással és hittel kérte Jézus segítségét.
Lázár feltámasztásánál Jézus a sírhoz menve azt mondta kísérõinek, hogy vegyék el a követ a barlang szájáról. "Márta, a halott testvére így szólt hozzá: 'Uram, már szaga van, mert negyednapos.' Jézus azonban ezt mondta neki: 'Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsõségét?'" (János 11:39-40)
Az emberek csodálkoztak Lázár feltámasztásakor, de Jézus nem bámulat keltés végett gyógyított, hanem azért, mert Õ a Messiás. Akik ezt nem ismerték fel, azok újabb és újabb csodát vártak, mert ez tartotta életben bennük a hitet. A jelnek és csodának nem ez a célja, hanem az, hogy Jézus kivoltát megismerjék. Jézus nem utasítja vissza a királyi tisztviselõ egyszerû hitét, de a történetbõl látszik, hogy Jézus valódibb hitet akar látni. Jézus csodáit tanulmányozva érezzük, hogy vagy a betegnek, vagy szülõnek ki kellett nyilvánítani hitüket, aminek koronájaként eljött a gyógyulás. A hit ajándékaként csoda történt, de a csoda után az egyének hitükben megerõsödtek.
A kapernaumi százados nem hátrált meg Jézus visszautasító szavára. Volt hite. Nem ment haza csalódottan. Kitartott. A mai leckénk hasonló a kánaáni asszony történetéhez, ahol egy anya Jézushoz közeledve így kiáltott: "'Uram Dávid Fia! Könyörülj rajtam! Leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek!' Jézus azonban nem válaszolt neki egy szót sem. Erre odamentek hozzá a tanítványai és kérték: 'Bocsásd el, mert kiáltoz utánunk.' De õ így felelt: 'Én csak Izráel elveszett házának juhaihoz küldettem, máshoz nem.' Az asszony pedig odaérve leborult elõtte, és ezt mondta: 'Uram, segíts rajtam!' Jézus erre így válaszolt: 'Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak.' Az asszony azonban így felelt: 'Úgy van, Uram! De hiszen a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek uruk asztaláról hullanak.' Ekkor így szólt hozzá Jézus: 'Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod!' És meggyógyult annak a leánya még abban az órában." (Máté 15:22-28) A kánaáni asszony is kitartott, nem adta fel a reményt.
Amikor a kapernaumi királyi szolga könyörög Jézusnak, hogy jöjjön a házához a fiát meggyógyítani, akkor Jézus nem torkolja le, mondván, hát nem tudod, hogy nekem nem kell a házadhoz menni, ahhoz hogy gyógyítsak? Jézus a százados hitét magasabb szintre emeli, arra biztatja, hogy ne a múlt csodái miatt higgyen Õbenne. És amikor Jézus látja, hogy a királyi tisztviselõ hisz Õbenne, akkor elküldi õt haza, mondván "'Menj el, a te fiad él.' Hitt az ember a szónak, amelyet Jézus mondott neki, és elindult."
Jézus lényegében azt mondja: Nem kell Kapernaumba mennem, hogy fiadat meggyógyítsam. Kálvin szerint a tisztviselõ zsidó volt, sokak szerint pogány, és amint tudjuk Jézus nem ment a pogányokhoz. De Jézus ott helyben szavát adta, hogy a fiú élni fog, és elküldte a tisztviselõt haza, aki talán azt gondolta, hogy Jézus az ágy mellett fog gyógyítani. A gyógyítás Jézus szavában volt. Jézus a beteg közelében, vagy tõle távol is tud gyógyítani. A tisztviselõ felismerve Jézus erejét, hitt a szónak, és elindult hazafelé.
Ha valaki azt hiszi, hogy a csodák azért történtek, mert valaki imádkozik, vagy könyörög Jézus gyógyító erejéért, akkor Jézus Messiás voltát lealacsonyítja prófétai szintre. Jézus saját akaratából és erejébõl is tud életet adni. "A te fiad él." mondja Jézus. Jézus visszaadta Lázár életét is. Miután a követ elhengerítették Lázár sírjáról, Jézus így imádkozott: "Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Tudtam azt is, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem." János 11:41-42.
A kapernaumi királyi tisztviselõ kitartóan kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg fiát, és Jézus ígérete után bizonyíték nélkül hitt és elindult az otthona felé. Még haza sem ért, amikor a szolgák jöttek elé, és jelentették, hogy a fia meggyógyult. Miután érdeklõdött a gyógyulás idejérõl, ráébredt, hogy abban az órában hagyta el a fiút a láz, amikor Jézus azt mondta neki: "Menj el, a te fiad él." "És hitt õ, valamint az egész háza népe." olvassuk a János 4:54-ben.
Régen, amikor valamelyik földesúr, vagy magas rangú tisztviselõ elfogadott egy vallást, akkor általában a birtokon lakók, vagy a házban lakók is csatlakoztak az uruk hitéhez. Jelen esetben lehetséges, hogy a kapernaumi királyi tisztviselõ ott lehetett az elsõ keresztyének között. Egyesek szerint a történetünkben szereplõ királyi tisztviselõ neve Kuza volt, akinek a felesége, Johanna, a Jézust követõ galileai asszonyok egyike volt, akikrõl Lukács ír. (8:3)
Az elsõ buffalói gyülekezetemben volt egy ember, akinek annyira tönkrement mindkét térde, hogy alig bírt járni. Tele volt fájdalommal. Kínjában azt kérte, hogy az orvos amputálja le a lábait. Abban az idõben a térdcsont kicserélése még ritkaság számba ment. Az orvos kitartásra biztatta a betegét, és arra, hogy hittel várja meg azt az idõt, amikor Buffalóban elvégzik a mûtétet. Évekig tartott, de megvárta, és az operáció után, meggyógyulva, sírva vallotta be, hogy a nagy fájdalomban többször fel akarta adni a reményt, de boldog volt, mert hitt és kitartott a várakozásban.
Néha olyan betegek vagyunk, hogy szeretnénk meghalni. Néha elveszítünk egy családtagot, vagy barátot, és bánatunkban feladnánk az életet és a reményt. A mai igehirdetés arra biztat mindnyájunkat, hogy küzdjünk és bízzunk a betegség, szomorúság, szegénység és nyomorúság idején az Úrban, és a hitünk, kitartásunk koronájaként eljön a gyógyulás. Jézus közelében, de tõle távol is meggyógyíthatja az Úr a testünket és lelkünket. Ámen.
Kegyelemnek és irgalomnak Atyja! Áraszd ki gyülekezetünkre Szentlelked megváltó és gyógyító erejét. Formáld át kívánságainkat az élettel kapcsolatban úgy, hogy azok a Te akaratodat tükrözzék vissza. Add, hogy imádságaink, énekeink és adományaink arról tegyenek bizonyságot, hogy Te vagy az életünknek és sorsunknak Ura. A Te kezedben van a mi egészségünk és boldogságunk titka is. Te ismered az óhajainkat mielõtt azokat kifejeznénk. Ezért engedd meg, hogy Jézus lelkületével imádkozzunk Hozzád mindenkor.
Atyánk! Hallottuk ma az Ige szavain keresztül a hit és akaraterõ szerepét a gyógyulásban. Nyisd meg a mi testi és lelki szemeinket, hogy meglássuk és megérezzük azt is, hogy Jézus a mi Megváltónk, és Õbenne és Õrajta keresztül történtek és történnek a csodák. Éreztesd velünk azt is, hogy minket, teremtményeket, képmásodra teremtettél, akik hasznosan felhasználhatjuk az általad adott erõket arra, hogy méltók legyünk a mennyei képmásra, és méltók legyünk a tanítványságra.
Áldd meg a mai igehirdetést. Ne engedd, hogy annak keresztyén értékeit az emberi bölcsesség, vagy az emberi tudatlanság elhomályosítsa. Engedd meg, hogy ne mások hibáit keressük, hanem a Te országod gazdagságát Krisztus lelkületével. Add, hogy az elhintett Ige magjai jó talajra találjanak, és úgy irányítsd gyülekezetünket a szolgálatban, hogy a betegeket, csüggedteket és gyászolókat az áldott Orvos közelébe hozva, hitre és kitartásra biztassuk.
Mennyei jó Atyánk! Könyörgünk irgalmadért. Fordítsd felénk szent orcádat, és add, hogy az Ige szavaiban megtaláljuk azt a mennyei ígéretet és eledelt, amit Jézus Krisztusban adtál az emberiségnek. Õ érte kérünk hallgasd meg imánkat. Ámen.
Az emberek eledele
Lekció - 1 Mózes 8:15-9:5, Textus - 1 Mózes 9:3 "Isten megáldotta Noét és fiait, és ezt mondta nekik: 'Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet! Féljen és rettegjen tõletek minden földi állat és minden égi madár, kezetekbe adom õket minden földi csúszómászóval és a tenger minden halával együtt. Minden, ami mozog, ami csak él, legyen a ti eledeletek. Nektek adom mindezt éppúgy, mint a zöld növényt.'"
Az ember teremtésétõl kezdve az eledel hozzátartozott az életéhez. Régen az eledelek nem voltak olyan változatosak, mint napjainkban. Ínségek és csapások idején ember ezrek pusztultak el különösen olyan helyeken, ahol a kereskedelmi hálózat nem volt kiépítve. Az Ótestamentumban (I. Mózes 42) olvassuk, hogy Jákob Egyiptomba küldi fiait élelemért. Ezt mondta nekik: "Hallottam, hogy Egyiptomban van gabona, menjetek el, vásároljatok ott gabonát, hogy életben maradjunk, és ne haljunk meg!"
A gabonafélék termesztése és összegyûjtése, az eledel elkészítése az embereket teljesen lekötötte, és ha valaki nem végezte jól el ezt a feladatot, akkor arra halál és ínség várt.
A Bibliában megemlített eledeleket négy fõ csoportba oszthatjuk be: húsfélék, gabonafélék, tejtermékek, zöldségek és gyümölcsök. A bibliai idõkben a hús nem volt olyan rendszeres, mint napjainkban. Egy régi héber lista szerint a következõk voltak szükségesek az étkezéshez: só, gabonafélék, tej, méz, bor és olaj.
A régi tanok szerint az ember bûnbeesése elõtt teljes harmónia volt az állatok és az emberek között. Az egyik nem bántotta a másikat. Az özönvíz után az állatokat már levágták, de a mészárlás törvényei szerint a vért nem volt szabad megenni. "Senki se egyék vért közületek a köztetek lakó idegen se egyék vért." írja a III. Mózes 17:12. V. Mózes 12:20-24-ben ezt olvassuk: "Ha majd kiterjeszti határodat Istened, az Úr, ahogyan megígérte, és arra gondolsz, hogy jó volna húst enni, mert húst kívánsz enni: egyél húst, amennyit csak kívánsz. Ha messze lesz tõled az a hely, amelyet kiválaszt Istened, az Úr, hogy odahelyezze a nevét, akkor is vághatsz marháidból és juhaidból, amit az Úr ad neked, ahogy parancsoltam neked. Ehetsz lakóhelyeden, amennyit csak kívánsz. Megeheted ugyanúgy, ahogy a gazellát és a szarvast megeszik, tisztátalan és tiszta ember egyaránt megeheti. De abban légy állhatatos, hogy vért ne egyél, mert a vér lélek. Ne egyél lelket a hússal együtt. Ne edd meg azt, hanem öntsd ki a földre, mint a vizet."
Régen nem csak vallásos okokból tartózkodtak a húsevéstõl, hanem azért is, mert nem volt annyi csorda, mint napjainkban. A húst gyakran vadászattal kellett elõteremteni. A szelídített állatokat a termékeik miatt tartották. A tejet és sajtot el lehet fogyasztani. A hús fogyasztás gyakran az égõáldozatok idejére esett csupán. Voltak azonban kivételek. Ábrahámnak amikor vendégei érkeztek kiválasztatott egy borjút a lakomára. A tékozló fiú hazajövetelekor az apa azt mondta a szolgáinak: "Hozzátok a hízott borjút, vágjátok le! Együnk és vigadjunk... És elkezdtek vigadozni." (Lukács 15:23-24)
A királyi mennyegzõrõl szóló példázatában Jézus megemlíti, hogy milyen ennivaló vár a vendégekre: "Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, elkészítettem az ebédet, ökreim és hízott állataim levágva, és minden készen van: Jöjjetek a mennyegzõre!" (Máté 22:4)
Salamon udvarában a következõ élelemre volt szükség naponta: "*harminc kór finom lisztre és *hatvan kór kenyérlisztre, tíz hizlalt marhára, húsz sovány marhára, és száz juhra, a szarvasokon, gazellákon, õzeken és hizlalt szárnyasokon kívül." (I. Kir. 5:2-3) (*30 kór liszt az 5,550 véka, és *60 kór pedig 11,100 véka, ami 403,485 liter.) Az újtestamentumi idõben a legelterjedtebb eledel a hal volt. Négy tanítvány, Péter, András, Jakab és János maguk is halászok voltak, mielõtt Jézus elhívta õket.
Ugyancsak fontos szerepe volt az olajbogyónak és szõlõnek. Az egyikbõl olajat, a másikból bort készítettek. Még napjainkban is használják a bort áldomásként. Azt hiszem sokan emlékeznek a régi vásárokra, ahol a vevõ leparolázott a gazdával, és legtöbb esetben elmentek meginni az áldomást, amelyik lepecsételte a vásárt, vagyis a szövetséget. A lakodalmaknál, amikor a fiatalok házasságot kötnek, az evés és ivás szintén lepecsételi a szövetséget. Érdekes módon a magyar mesék legtöbbször azzal végzõdnek, hogy egy nagy lakodalmat csapnak, és a mese hõsei ettek, ittak, amíg meg nem haltak.
Az óhazában disznóöléskor a házi gazda a rokonoknak, barátoknak, szomszédoknak küldött hurka-kolbász kóstolót. Ez által a rokoni és baráti szövetséget az étellel újból megújította. Késõbb a rokonok, barátok és szomszédok viszonozták a szívességét.
Az étel visszautasítása a szövetség visszautasítását is jelentette. Mikor Jonatán megtudta, hogy az apja, Saul, meg akarja ölni Dávidot, felkelt az asztaltól. "Nem evett semmit az újhold második napján, mert bánkódott Dávid miatt, akit gyalázott az apja." (I. Sámuel 20:34)
A gabonafélék nemcsak a napi eledelnek voltak részei, hanem vallásos és társadalmi jellegük is volt. Szövetségeket és szerzõdéseket általában ebéddel, vacsorával hitelesítettek. Amikor Lábán kibékült Jákóbbal, áldozatot mutattak be a hegyen, és Jákób meghívta hozzátartozóit az áldozati lakomára. (I. Mózes 31:54)
Vallásban fontos az ennivaló, mert az étel Isten ajándéka. Amikor Isten a világot teremtette, akkor olyan ételt és italt adott az embernek, amiért nem is kellett dolgoznia az Éden kertben. A bûnbeesés után az Isten alkalmat adott az embernek arra, hogy megismerje a mezõgazdasági munkát, és azõ arcának verejtékével megkeresse a mindennapi kenyerét. A próféciák szerint eljön majd az idõ, amikor ez a világ elmúlik és eljön a mennyei lakoma ideje. Erre készülve emlékeznünk kell, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten Igéjével is. Az eledellel kapcsolatban Jézus azt tanította a hegyi beszédben: "Ne aggódjatok életetekért, hogy mit esztek, és mit isztok, se testetekért, hogy mivel ruházkodtok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál?... Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: 'Mit együnk? - vagy: mit igyunk? - vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek elször az õ országát és igazságát, és ezek mind megadatnak nektek." (Máté 6:25, 31-33)
A héber szó a szövetséggel kapcsolatban az evés szóból ered. Az utolsó vacsoránál Jézus vette a kenyeret és testeként adta tanítványainak, és a bort, mint vérét, az új szövetség vérét adta a bûnök bocsánatára. Az õskeresztyén egyházaknál a szeretet vendégség, az agapé, Jézusnak erre a cselekedetére utalt. A vacsora elfogyasztása szövetség volt Jézus testében és vérében.
Napjainkban a kanadai és amerikai magyar egyházaknál az ebédek és vacsorák nem az agapé, vagyis szeretet vendégség jelképei, hanem önkéntes munka megnyilvánulásai, amiknek segítségével a gyülekezet anyagi forrásokhoz juthat, és ugyanakkor a magyar és keresztyén közösségi szellemet is ápolhatja.
Itt említésre méltó az a meglátás, hogy a gyülekezeteink nem a nyugati ételeket szolgálják fel, hanem azokat a magyar eledeleket, amiket az óhazában a lakodalmak és nagy ünnepek alkalmával fogyasztottak el. A magyar emberek többsége szívesebben eszik töltött káposztát, kirántott csirkét, vagy rozs kenyeret, mint hamburgert, spagettit, vagy mesterségesen kifehérített lisztbõl készült kenyeret. Vallásunknál is azt észleljük, hogy a református magyarjaink szívesebben eléneklik a Szívemet hozzád emelem; Mint a szép híves patakra; Tebenned bíztunk eleitl fogva; vagy a Térj magadhoz drága Sion címû énekeket, mint az angolszász eredetû énekek magyar változatát. Ennek az egyik oka az, hogy a vallásunkkal is úgy vagyunk néha, mint az eledellel: jobban esik az, amit megszoktunk. Aki többször megkóstolta a kínai eledelt, az több mint valószín meg is kedvelte, és szívesen látogatja a kínai éttermeket, anélkül, hogy megvetné a csirkepaprikást, töltött káposztát, hurkát, vagy kolbászt. Aki egyszer belekóstolt az angol hátterû énekekbe, az örömmel énekli a Fel barátim, drága Jézus; Kövesd a Jézust; Az áldott orvos közeleg; Istenem tehozzád mind közelebb címû énekeket, mert megtalálja bennük a lelki táplálékot. Minden ország ételében van testi táplálék, de sokan nem ismerjük azokat, mert sohasem volt alkalmunk megkóstolni. A dicséreteink nagy részének nem magyar a háttere, de sokat nem ismerünk, mert nem volt alkalmunk angol egyházaknál részt venni az istentiszteleteken. Azok, akik az óhazában nevelkedtek, azok az óhazai testi és lelki táplálékot szeretik, de figyelembe kell vennünk, és õszintén be kell vallanunk, hogy a gyermekeink és unokáink sokszor szívesebben megeszik a hamburgert, sült burgonya hasábot, pizzát, mint a magyar ételeket.
Egyszer egy kanadai temetésen szomorúan és meglepdve tapasztaltam, hogy amikor az egyház kiöregedett énekesei a régi zsoltárokat elnyújtva énekelték, akkor a magyarul már nem beszélõ unokák hozzákezdtek nevetni.
Tudósok szerint nemcsak az ember, hanem az állatok, és rovarok is, azt a táplálékot szeretik legjobban, amin az életük kezdetén nevelkedtek. A többiektõl idegenkednek. Isten úgy teremtette az embert, állatot, és a rovart is, hogy kívánja, szeresse azt a táplálékot, amin felnõtt. Talán ezért tartották meg a külföldre szakadt magyarok a testi és lelki eledellel kapcsolatos igényeiket. Külföldön is azt kívánjuk, amin felnõttünk, de a kérdés az, hogy gyermekeinknek és unokáinknak olyan kedves-e a mi testi és lelki eledelünk, mint nekünk? Ha nem, és soknak nem az, akkor hogy tudjuk õket táplálni?
Más kérdésem is van a testi és lelki táplálékkal kapcsolatban. Mennyire esszük a magyar ételeket megszokásból, és mennyire éljük a magyar református hitünket megszokásból? A szokásnak van jó és rossz oldala is. A jó oldal az, hogy amikor enni, tenni, vagy hinni akarunk valamit, akkor nem kell analizálni, hogy jó-e az a dolog vagy nem, mert már megjártuk azt az utat, és jónak találtuk. A kedvezõtlen oldala a szokásnak az, hogy amikor megszokott valaki valamit, akkor sok esetben az ellenzi a változásokat, és az élete olyan lesz, mint a vonat, csak a sínen tud közlekedni, és nem tud más népekhez, ételekhez, istentiszteleti rendekhez és énekekhez közeledni kisiklás nélkül.
A változásra nincs mindig szükség, de azt meg kell látni, hogy ami nekünk kedves, azt talán mások nem szeretik. Fordítva is igaz. A tengeri kagyló, rák és békacomb nincs az ételeink között, de megpróbáltam mindhármat, hogy véleményt tudjak mondani róluk. Ugyanígy elmentem más vallású gyülekezetekbe is a lelki eledelüket megkóstolni. Volt ami táplálóbb volt, mint a miénk, de volt olyan is, amit nem szerettem. A testi és lelki eledeleink között is van olyan, ami táplál, de van olyan is, amit elkerülünk. A megszokott istentiszteleteink és összejöveteleink sokat kielégítenek, de ha megkérdezzük, hogy miért hiányzanak a fiatalok, akkor be kell vallanunk, hogy esetleg nem szeretik a mi testi és lelki táplálékainkat. Kockázattal jár egy új étel, és új szolgálati lehetõség megpróbálása, de látnunk kell, hogy az egész keresztyén egyház kockázatra van felépítve: a hitnek arra a kockázatára, hogy Jézus feltámadott, és általa mi is feltámadunk.
Kockázatot vállaltunk, mikor elindultunk, vagy elmenekültünk az óhazából. A Teremtõ ismeretlen utakra vezetett. A körülöttünk lévõ testi és lelki táplálékok idegenek voltak. Adja az Úr, hogy második hazánk testi és lelki táplálékait a Teremtõnk ajándékaként hálával el tudjuk fogadni, és bölcsen fel tudjuk használni. Ámen.
Teremtõnk! Amikor tanulmányozzuk az élet értelmét látjuk, hogy a teremtés koronájává tettél bennünket. Tápláltatásunkra adtad a mezõk terméseit, az erdõk vadait és a vizek halait. Ezenkívül értelmet adtál az ételek helyes használatával kapcsolatban.
Azt is érezzük, Urunk, hogy a test táplálásán kívül a lelki eledelt is megadod nekünk szent igéd üzenetén keresztül. A lelki eledelhez hitet és bölcsességet is adsz azért, hogy napról napra megérezzük, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem a Te igéddel is.
Köszönjük, Atyánk, a testi és lelki táplálékunkat, amit kegyelmedbõl a földi életben kapunk. Kérünk, hogy készíts el bennünket arra az idõre is, amikor országodat megtalálva királyi lakomádon részt veszünk, és a mennyei seregekkel együtt dicsérünk Tégedet.
Hálát adunk neked, Teremtõnk, e vasárnap szolgálati alkalmáért, a nap nyugalmáért, és szívünk teljességébõl hálát adunk életünk testi-lelki táplálékáért, és minden jó téteményedért. Szent házadban imádkozva keressük ma azokat az Igéket, amelyek táplálnak bennünket. Add, hogy Igédet befogadva az evangélium tanításai buzdítsanak minket a testi és lelki javak keresésére, amik által hûek maradhatunk Hozzád a keresztyén egyház szolgálatán keresztül. Vezess minket az erény és a tiszta erkölcs útján, hogy akaratodban járva, hûen elvégezhessük földi küldetésünk feladatait.
Add meg nekünk napról-napra mindazt, amire szükségünk van, és ami számunkra hasznos, és üdvösséges a keresztyén küldetésünkben. Ezt kérjük Jézus Krisztus nevében. Ámen.
Özvegyasszonyok
Lekció - A Királyok elsõ könyve 17:8-16, Márk 12:38-44, Textus - 1. Kir 17:16 "A lisztesfazék nem ürült ki, az olajoskorsó nem fogyott ki, az Úr ígérete szerint, amit megmondott Illés."Sok mérföldkõ van az életében, aminek elérését várják az asszonyok. Ilyen az esküvõ, beköltözés az elsõ lakásba, az elsõ gyermek megszületése, a legelsõ unoka megérkezése, a 25. házassági évforduló eljövetele. De van egy mérföldkõ, amirõl kevesen beszélnek, kevesen gondolnak rá, de akár akarják, akár nem, még is eljön. Minden négy házas asszonyból három özvegyen marad.
Az Észak-Amerikában élõ 21 éven felüli asszonyok közül minden hatból egy özvegyen él. Több millió özvegy él Kanadában. Ezeknek az élete nem hasonlít a víg özvegy életéhez, akirõl Lehár operettje szól. Az általunk ismert özvegyek nagy része egyedül, sokszor nehéz körülmények között éli azt az életet, amit nem õk választottak, hanem akaratukon kívül a sors adta nekik osztályrészül.
Magyar nyelvünknek van egy sajátossága, amit az angol nem követ. Ha valakinek meghal a férje, akkor magyarban az iratok, levelek címzése többé nem XY-né, hanem özvegy XY-né lesz.
Furcsa módon az õsnépek törvényeiben az özvegyek örökölhettek, de a héber özvegyek nem. Viszont voltak olyan szabályok, amik igyekeztek gondoskodni az egyedül maradt asszonyokról. Például a papi családból származó özvegyek visszatérhettek az atyáik házába, sógorházasságra várva, még olyan esetben is ha a volt férjének a fiú testvére túl fiatal volt, vagy meg sem született a bátyja halálakor.
Az elsõ keresztyén gyülekezetben az özvegyeket megbecsülték. Új feladatokat kaptak a szolgálatban. A Biblia több könyve biztatja Isten népét az özvegyasszonyok megbecsülésére.
A hosszú éltûek annak vannak kitéve, hogy néha évtizedeken özvegységben élnek, és minél idõsebbek lesznek, annál nehezebb lesz az életük. Sok elérkezik ahhoz a korhoz, amikor szegényebb, gyengébb, betegebb lesz, és egyre jobban rászorul másokra. Nincs házastárs, aki segítene. Különösen nehéz azoknak a helyzete, akik fiatalon maradtak özvegyen, és nemcsak a gyermeknevelés, hanem az azokról való gondoskodás is az özvegyre hárul. Attól függetlenül, hogy valaki fiatal vagy idõs, a teher aránytalanul nagy. Minden hat asszony közül egy özvegy. Ha megnézzük a kanadai és amerikai gyülekezeteink életét, azt látjuk, hogy a népünk megöregedett. Gyülekezeteinkben az asszonyaink fele özvegy, és aránylag nagyobb terhet hordanak, mint az átlag lakos. Nemcsak a terhek nehezek, hanem a társadalom is korlátokat támaszt az özvegyek felé. A férj halálával sok elveszti az identitását. Ezért, amikor leveleket címzek, vagy az egyházi címjegyzéket készítem el, akkor igyekszem az asszonyaink leánykori nevét is feltüntetni, vagy legalább is a férj nevével az asszony keresztnevét használni. Mi marad ha meghal a férj? Nem elég, hogy valaki elveszti házastársát, szerelmét, legjobb barátját, gyermekeinek apját, önmagát és hitelét is elveszti. Ezeket tudva a házasságunkban például a hitelkártyáink nemcsak az én nevemen vannak, hanem a feleségem nevén is, mert ha valami történne velem, akkor a nevemmel nem veszne el a hitel, az úgynevezett "credit."
Bibliai idõkben rossz volt a helyzet. A férfiak a feleségeiket birtokként kezelték. Teljes joggal uralkodtak felettük. Elválhattak például akkor is ha az asszony odaégette az ételt. Kitehette az asszony dolgait az ajtó elé és vége volt a házasságnak. Az aszszonynak azonban nem volt ilyen joga. Sõt még vagyont sem örökölhettek. Legtöbbször olyan volt az asszony élete mint egy élettelen tárgyé, vagy birtoké. A legidõsebb fiú örökölte az özvegyet.
Még az elmúlt évtizedekben is olyan világban éltünk, hogy az asszonyaink az egyházakban sem kaptak vezetõszerepet. Ha egy férfi nem járt templomba, akkor is õ lett a presbiter, nem pedig az a szegény özvegyasszony, aki a két krajcárján kívül hétrõl hétre adta az idejét az egyház szolgálatában. A volt amerikai magyar gyülekezeteimben nem csak asszony presbiterek voltak, hanem tisztviselõk és gondnokok is. A gyülekezeteink élete legtöbbször ott a legerõsebb, ahol megbecsülik az özvegyeket.
A sareptai özvegyasszony esetében az asszony olyan szegény volt, hogy kész volt az éhhalálra a fiával együtt. Ekkor biztatta Illés azzal, hogy "a lisztesfazék nem ürül ki, és az olajkorsó nem fogy ki, amíg az Úr esõt nem ad a földre." (I. Kir. 17:14)
Ha valamikor valamelyik vallás védte az özvegyeket, akkor a keresztyén vallás védte. A Biblia tele van figyelmeztetéssel a velük való jó bánásmóddal kapcsolatban. Mózes könyvei, és a próféták írásai is figyelmeztetnek arra, hogy becsüljük meg az özvegyeket. Maga Jézus is elítélte az írástudókat, akik felemésztik az özvegyek házait, olvastuk ma a Márk evangéliumában. Jézus szintén megemlíti a vallásos özvegyasszonyt, aki a templom perselyébe tette minden vagyonát. A sareptai asszony pedig megosztotta Illéssel a szegénységét.
Azt hinnénk talán, hogy a két özvegy alacsonyrendû lévén, használhatatlan volt az Úr szolgálatában. Éppen az ellenkezõjét látjuk. A gazdag talán kigúnyolja az özvegy asszony két filléres adományát, mondván, hogy az semmi. A jóllakott ember talán egyoldalúnak találná az állandó a lisztbõl és olajból készült eledel elfogyasztását, de az éhes ember túlélte rajta a szárazságot, amíg az Úr esõt nem adott a földre. Könnyû a többõl adni, és ott ahol van sok, de nehezebb adni a semmibõl. Sokszor voltam olyan helyzetben, hogy nem volt pénzünk valami jó célra, de inkább rátettem az összeget a hitelkártyára, és mégis adtunk. Az elmúlt húsz év alatt nem volt pénzünk a bankban, sõt takarékbetétkönyvünk sem volt, csak csekkbetét könyvünk. Bankikönyvünk nincs, de van több ezer más könyv, aminek a tanítását nem emészti meg a rozsda, vagy a moly. Sosem szedem, hanem fizetem a kamatot, így jobban megértem az özvegyek és szegények helyzetét. Érdekes, hogy bármily rossz az özvegyek helyzete, a legtöbbjük a bajból megerõsödve kerül ki. Tanulhatunk az odaadásukból és Isten iránti hûségükbõl.
Olvastam egy történetet egy özvegyasszonyról, aki a depresszió nehéz évei alatt Amerikában élt. Egyszer egy állami tisztviselõ az elszegényedett farmerokat látogatta meg, hogy vetõmaggal, háziállatokkal, kisebb kölcsönökkel segítse a bajba esteket. Amikor megérkezett ehhez a történetünkben szereplõ özvegyasszonyhoz, akkor meglepõdve látta, hogy az asszony két hektár földet mûvelt meg primitív eszközökkel. A kis kabinjában nem volt padlózat, az ablak üvegei helyett néhol papír takarta el a nyílást. Az állami tisztviselõ megkérdezte az özvegyasszonyt, hogy mit csinálna ha a kormány utalna ki neki pénzt. Az asszony gondolkodás nélkül válaszolta: odaadnám a szegényeknek. Akinek alig volt valamije, az nem tartotta magát szegénynek, mert nem mindig az a szegény, akinek nincs pénze, hanem sokszor az a szegény, aki az életet pénzzel méri.
Jézus az újtestamentumi leckénkben kihangsúlyozza, hogy az özvegyasszony abból a kevésbõl, amije volt, mindent odaadott az Úr szolgálatára. Az özvegyasszony jótékonyságán van a hangsúly. Az ilyen adakozás kedves az Úr elõtt. Õ többet adott, mint mások, mert a szegénységébõl adott. Bennünket gazdagabban megáldott földi javakkal a Teremtõ, de a kérdés az, hogy ebbõl mennyit adunk vissza.
Elmondok egy történetet egy özvegyasszonyról, aki fekete özvegyként, fekete boszorkányként volt ismeretes a new yorki tõzsdén. Férje halála után mindig feketében jelent meg a Wall Streeten. Gazdag családból származva, fiatalon megtanulta az anyagi befektetés titkait. Harminc éves korában, az apja halálakor egy millió dollárt örökölt. Ezt jól forgatva megduplázta. A nagynénje halálakor örökölt egy másik milliót. Késõbb elvette feleségül egy milliomos. Akinek a segítségével megsokszorozta az örökséget. Amikor a férje meghalt, õ volt a világ leggazdagabb özvegye. Bár nagy vagyona volt, az asszony híres volt a fukarságáról. Hihetetlen utakat megtett azért, hogy egy pár centet megspóroljon. Egy évig élt abból a pénzbõl, amit egy pár óra alatt a pénze kamatozott. A patikába menve üveget vitt magával, hogy egy pár centtel olcsóbban kapja meg az orvosságot. Az újságot elolvasva, leküldte a fiával a városba, hogy adja el, nehogy az ára kárba vesszen.
Mint a legtöbb fukar, ez az özvegyasszony meg volt gyõzõdve arról, hogy valamelyik rokon csalással elveszi a pénzét, sõt talán meg is öli. Éppen ezért úgy viselkedett mintha õ lenne a világ legszegényebb asszonya. Amikor a fia lába megsérült, nem akart pénzt költeni az orvosra, õ maga ápolta. Mikor az állapota rosszabbodott, akkor rongyos ruhát vett fel, és úgy vitte a fiát kezelésre, hogy a doktor azt higgye, hogy egy koldus fiát kezeli, és ne kérjen kezelési díjat. Végül a fia lábát amputálni kellett. Az orvos azt mondta, hogy a lábat meg lehetett volna menteni ha idõben kapott volna a fiú orvosi kezelést.
Amikor a fekete özvegy meghalt több mint százmillió dollárt hagyott maga után, de mindez azért volt, mert a legolcsóbb helyeken lakott, a legolcsóbb ételeket ette. A vagyona nem tette sem õt, sem az emberiséget boldogabbá.
Micsoda különbség van a fekete özvegy és a között az özvegy között, aki az utolsó két fillérjét is bele tette a templom perselyébe. Micsoda különbség van a fekete özvegy és a sareptai özvegy között, aki a szegénységét megosztotta Illés prófétával. A fekete özvegy jutalma nyomorult fösvény, fukar élet volt. A másik két asszony élete pedig öröm és gazdagság a szegénységben.
A mai tanítást összefoglalva látjuk, hogy a bibliai idõkben az özvegyek ügye szánalmas volt. Voltak törvények, amelyek védték õket. Az V. Mózes 24:19 például így tanít: "Ha learatod aratni valódat a mezn, és ott felejtesz egy kévét a mezõn, ne menj vissza fölvenni. Legyen az a jövevényé, az árváé és özvegyé. Így megáldja Istened, az Úr, kezed minden munkáját." Minden harmadik esztendõ tizedének az egyharmada az özvegyeket illette.
Az özvegyeknek külön ruházata volt, amit nem volt szabad zálogba lefoglalni. (V. Móz. 38:19) Jób könyve szintén elítéli azokat, akik az özvegyek ökrét zálogul elveszik. (24:3). Jézus megdicsérte a szegény özvegy bõkezûségét, aki a templom perselyébe beletette a két fillérjét, vagyis teljes vagyonát. Az elsõ keresztyén egyházban az özvegyek ügyét külön adományokkal segítették. Az Apostolok Cselekedeteinek 9. részében olvasunk egy Tábita nevû tanítványról, "ami azt jelenti Dorkász, vagyis Zerge". Ez a hölgy ingeket és ruhákat készített az özvegyeknek. Mikor ez az asszony meghalt, Péter feltámasztotta. Sok gyülekezetben a nõegylet az özvegyeket támogató asszonyról, Dorkászról lett elnevezve, Dorkász Egyletnek. A Biblia nevezetesebb asszonyai között ott van Naomi és Ruth, Jézus édesanyja: Mária, a naini ifjú anyja és még sokan mások, akik példaképeink a szolgálatban.
Napjainkban az özvegyek a magyar gyülekezeteinkben szorgalmas munkások. A Lorántffy nõegyletek, Mária Márta körök, Dorkász egyletek sok helyen azért maradtak meg mert az özvegyasszonyok fáradtságot nem kímélve szolgálták nemcsak a test és vér szerinti családjukat, hanem a keresztyén lelkicsaládot is. Bár sokan egyedül maradtak, mégsem voltak egyedül, mert a keresztyén családba befogadták õket. Adja a jó Isten, hogy mi is meg tudjuk becsülni azokat, akik özvegyen maradtak. Adja az Úr, hogy a keresztyén családunk alkotó tagjaivá tudjukõket tenni, megértve, hogy az özvegyek nem szánalmat akarnak, hanem keresztyén szeretetet és megértést. Ámen.
Teremtõ Isten! Bûnbánó lelkülettel járulunk színed elé. Megvizsgálva életünket, látjuk, hogy nem vagyunk méltók megbocsátó szeretetedre, mert sokszor elfelejtkezünk keresztyén kötelességeinkrõl és a mások iránti szeretetrõl. A keskeny út helyett a világi kívánságok sötét útjait járjuk. Mindezért bocsánatot kérve, esedezünk bûneink bocsánatáért, és azért hogy Jézus Krisztus megváltó ereje újjáformáljon, és Nevedet, mint megváltottad tudjam dicsérni.
Õszinte hálával jövünk házadba, templomunkba. Köszönetet mondunk az élet ajándékaiért. Köszönetet mondunk a gyülekezetünk lelki közösségéért is. Arra kérünk, hogy növeld és ápold bennünk a hitet, reménységet és szeretetet. Engedd meg nekünk, hogy nemcsak a mi ügyes-bajos dolgainkkal tudjunk törõdni az egyházi munkánkban, hanem kinyújtsuk a kezünket a bajba estek felé is. Imában megemlékezünk azokról, akiket az élet vihara, vagy természet orkánjai hajléktalanokká tettek. Áldd meg azoknak a szolgálatát, akik a nagy világban a keresztyén misszió jegyében Jézus Krisztus követeiként végzik feladataikat: megétetik azokat, akik éhesek; megitatják azokat, akik szomjasok; felruházzák a ruhátlanokat, és reményt hoznak a szenvedõk életébe.
Mennyei Atyánk! Vonj bennünket közelebb az Igéhez, hogy Téged szeretve, tetteinkkel is dicsõítsük hatalmadat. Hívj Igéd gyógyító szavával, hogy annak életet átformáló tanításában jobban megismerjük Megváltónkat, Jézus Krisztust, és megkapjuk Szentlelked irányító és világosságot adó ajándékát. Add, hogy Igédet hallva megértsük, befogadjuk és megtartsuk azt. Kísérd áldásaiddal életünket, hogy áldottak legyünk otthonainkban, a munkahelyeken, az iskolákban és a templomban. Jézus lelkületével kérünk hallgasd meg imánkat. Ámen.
A munka értelme
Biblia olvasás: A prédikátor könyve 2:18-25, Ef. 2:8-10, Textus: Ef. 2:8-9 "Kegyelembõl van üdvösségetek a hit által, és ez nem tõletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék."Holnap ünnepeljük a munka napját, ami angolul "Labour Day." Eredetileg ennek a napnak az volt a célja, hogy megtiszteljék a munkásokat. Érdekes ennek a napnak a története. Labour Day eredete visszavezethetõ Owen Robert, angol utópistához, aki gyártulajdonos létére a szocializmus egyik elõfutára volt. Az általa elképzelt szocialista társadalom két pilléren nyugodott: a nevelésen és a megfelelõ társadalmi környezet létrehozásán. Szerinte 1833. május 1. volt a millennium, az új korszak kezdte.
A munkanap elsõ megünneplése 1889. május 1-én történt Párizsban, aminek folytatásaként, a volt szocialista országok, május elsejét tekintették a munkások ünnepének. Kanadában és Amerikában viszont szeptember elsõ hétfõje a hivatalos ünnep.
Amikor a munkásokra gondolunk, akkor gyakran azok jutnak az eszünkbe, akik reggeltõl estig a mezõn, a gyárakban, vagy a bányák mélyén, porban, füstben keresték meg a mindennapi kenyerüket. Az ipari forradalom után azonban nemcsak a gyárakban, bányákban változott meg a munkaviszony, hanem megváltozott az irodákban és a szellemi munkában is. A munkások egyre több jogot vívtak ki maguknak, ami magába foglalta a munkahelyen lév biztonságot, magasabb fizetést és nyugdíj alapot is. Most, amikor a munka napját ünnepeljük, akkor rá ébredünk, hogy ez nemcsak egy polgári ünnep, és nemcsak azt jelenti, hogy a nyár utolsó hétvégéhez érkeztünk el, hanem kell, hogy legyen ebben az ünnepben egy Isten iránti hálaadás is.
A munkahelyeken a munka körülmények megváltoztak. A munkások is megváltoztak az utóbbi évtizedben. Millió számra dolgoznak most már a nõk is a gyárakban, irodákban, nem csak a mezõgazdaságban. Régen voltak olyan munkák, ahol el sem tudta volna valaki képzelni, hogy egy pár évtized múlva asszonyok is lesznek. Még az egyházakon belül is átmentünk egy nagy változáson, amikor a teológiákon egyre több volt a nõi jelentkezõ, mint a férfi. Ennek az lett az eredménye, hogy napjainkban egyre több gyülekezetben szolgál nõi lelkész; egyre több asszonyt választanak be nemcsak presbiteri tisztségbe, hanem a fõgondnoki munkára is.
Ha általánosságban beszélünk, akkor alig akad valaki, aki nem esik bele a munkásság kategóriájába. A legtöbb egyén naponta 8 órát dolgozik öt napon át, egy évben 50 hetet, és körülbelül életének 40 esztendejét. Tehát egy életbl ledolgozunk 2,000 hetet, 80,000 ezer órát. Sokszor megkérdezik, hogy valaki mivel foglalkozik, mert a válaszától függõen valaki megtudja, hogy milyen annak az egyénnek a gazdasági helyzete, társadalmi státusza. A munka tehát ebbõl a szempontból is fontos. Meghatározza, hogy kik vagyunk.
Amikor munkáról beszélünk, akkor arról az állapotról van szó, amiben a felnõtt életünk egyharmadát eltöltjük. Említettem, hogy sokszor a munkánk határozza meg, hogy mik vagyunk és kik vagyunk. A munka határozza meg keresetünk nagyságát. A munkalehetõségtõl függ soknak az életszínvonala. Valakinek jó az élete, mert jó a munkája, de van akinek zavaros az élete, mert a munkaviszonyai nem kedvezõek. Vágyunk a jó munkára, de nem kívánjuk senkinek a nehéz, küzdelemmel járó feladatkörét.
Ha megnézzük a munkát a Prédikátor könyvén keresztül, akkor pesszimizmust látunk. Egy olyan egyént látunk, aki életének nagy részét eltölti a munkahelyen, de elgondolkozik azon, hogy minek is ez a sok hajsza. Mire való a fáradtság? Vajon minden hiábavaló fáradtság-e? Ha ugyanezt a kérdést megnézzük Pál apostol írásaiban, akkor más képet kapunk a munkával kapcsolatban.
A munkát tárgyilagosan megnézve rájövünk, hogy a munkának önmagában nincs értelme. A prédikátor panaszkodva leírja, hogy egy életen át dolgozik, és mindenét annak kell hagyni, aki utána jön. Mi az értelme az ilyen fáradozásnak? Még éjszaka sincs nyugalma. Mi az értelme a sok hajszának?
Amikor New Yorkban jártam iskolába, és az órákról a csúcsforgalom idején szabadultam, akkor inkább elmentem a könyvtárba tanulni. Vártam amíg eloszlott a tömeg. Nem szerettem a földalattin való tolakodást. Ma sem szeretek a több sávos országutakon a csigalassúságú forgalomban idõzni. Furcsának találom New York és a keleti partvidék örökös rohanását. Mi az értelme a sok rohanásnak? New York Cityben lakva ráébredtem arra, hogy a bérházakban sok család azt sem tudta ki lakik tõlük egy pár méterre a szomszédos lakásokban. A családtagok rohannak dolgozni, de nem ismerik egymást a nagy bérházakban. Bár egymás mellett laknak mégis idegenek.
Legyen az farmer, aki a mezõn dolgozik; vagy háziasszony, aki fõz, mos, vasal; vagy a futószalag mellett dolgozó egyén; vagy az irodákban rohanó alkalmazottak, mindnyájan dolgoznak. És mi az értelme mindennek?
A Prédikátor könyvének az írója annak a pesszimizmusnak ad kifejezést, hogy mindez hiábavaló fáradtság, és azon gondolkozik, hogy érdemes-e egy ilyen rohanó életet élni. Ezzel szemben Pál apostol levele másképpen viszonyul a munkához. Õszintén meg kell kérdeznünk a Biblia szellemében, hogy mi az amire szükségünk van? Vajon az egykori luxuscikkek miért váltak életszükséggé? A sok bevásárlás ad-e boldogságot? Mi adja meg az embernek a boldogságot? Mind az a siker, amit elérünk elpusztul velünk együtt, hát akkor mire való a sok fáradság?
Emlékszünk a történetre, amit Jézus elmondott az oktalan gazdagról, aki egy nap ráébredt, hogy hiába gyûjtött, mindenét elveszi az Úr. Az életcélja nem volt helyes és fukarságból gyûjtött, nem azért mert szüksége volt mindarra, ami a csûrében összegyûlt.
Az ótestamentum írója sajnálkozott afelett a munka felett, amire felhasználta a tudását és bölcsességét, és egyszer csak ráébredt, hogy minden hiábavaló fáradtság. Miért szerzi meg valaki a doktorátust, vagy miért jár egyetemre? Mi haszna van annak, ha valaki feldolgozza magát, a földi javakért küszködik, és a középkort el sem érve meghal?
Világi szemmel nézve a munka hiábavaló fáradtság ha valaki rossz célokért dolgozik. Majdnem kétezer esztendeje Jézus letelepedhetett volna. Családot alapíthatott volna. Ott lehetett volna mellette felesége, gyermekei. Megoszthatta volna szellemi és lelki tudományát. Talán meghallgatták volna a családtagok, de lehet, hogy nem. De Jézus nem azt választotta életcélnak, hogy letelepedjen és családot alapítson. Elvállalta Isten megváltó szolgálatát és életének ebben született meg igazi értelme. Mi a tiétek?
A Prédikátor elérkezett arra a pontra, amikor úgy érezte, hogy az életben a legjobb dolog ha az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából. (Préd. 2:24) De ebben a jólétben jönnek aztán az aggodalmak, hogy mi lesz holnap. Talán eszébe jut az evõ, ivó és jól élõ egyénnek Jézus tanítása az aggodalmaskodókról. (Máté 7:31-34) "Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? - vagy: Mit igyunk? - vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek elõször az õ országát, és ezek is mind megadatnak néktek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja." A tanítás lényege az, hogy ha Isten országát keressük, akkor minden más megadatik nekünk. A nyugalmunk sokszor attól függ, hogy mennyire van Isten jelen az életünkben. Pál apostol a Korinthusiakhoz írott elsõ levele 10:31-ben azt mondja: "Akár esztek tehát, akár isztok, bármit cselekesztek, mindent Isten dicsõségére tegyetek." Bárhol dolgozunk, a templomban, vagy a templomon kívül, a gyárakban, az irodákban, a földeken, iskolákban, mindenütt Isten dicsõségére cselekedjünk. A kenyér kereset, a munka gyümölcsének az élvezete legyen természetes, olyan mint amikor az ég madarai élvezettel fogyasztják el az ennivalójukat. Õk nem aggódnak. Nincs lelkiismeret furdalásuk a munkával kapcsolatban.
Henry Ward Beecher, a híres prédikátor a szolgálatához egyszer lovat bérelt, és a tulajdonos azt mondta neki: "Nagytiszteletû úr, ez a ló, bárhova viszi, mindig jól fog dolgozni, és amit egy ló megtehet, ez megteszi." Beecher megnézte a lovat, és felsóhajtott: "Bárcsak az egyháztagjaim is ilyenek lennének. Ilyen munkásokra van szükségem."
Munkánk közben emlékeznünk kell arra is, hogy semmilyen munkával nem nyerjük el az örökéletet, mert az üdvösséget a Jézus munkája biztosítja: "Kegyelembõl van üdvösségetek a hit által, és ez nem tõletek van: Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az õ alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket elõre elrendelt az Isten, hogy azok szerint éljünk." (Ef. 2:8-10)
Íróink és költõink megénekelték a munkát. Tompa Mihály, lelkész költõ, a munkát az élet sójának nevezte:
"Munkásság az élet sója,
A romlástól mely megójja.
S csak az, a ki nem hevert
Várhat áldást és sikert."
Ha meg akarjuk érteni munkánkat az élet teljességében, akkor a munka ünnepérõl nagypéntek felé kell a figyelmünket fordítani. Azon a napon és az utána következõ húsvétkor nagy munkát végzett el a Teremtõ. Amíg a mindennapi életben az a törvény, hogy munka nélkül nincs státusunk, addig Isten megváltó munkájában jöhetnek a munkanélküliek és szegények is az üdvösség forrásához, mert hit által igazulunk meg, nem a munkánk nyomán.
Jézus Krisztus megváltó munkájától függ a kilétünk. A földi életen túl a jövõnk szintén Jézus Krisztus megváltó munkájának az érdeme, és nem a mi munkánk gyümölcse. Valaki talán az egész életét ledolgozza a templomnál, de nem a munkájáért kapja meg az üdvösséget, hanem Isten ajándékaként. Az én lelkészi munkám nincs magasabb fokon, mint annak az egyénnek a munkája, aki a konyhában edényt mosogat. A legjelentéktelenebb munkát is el lehet végezni Isten dicsõségére. Példa erre Lõrinc testvér szolgálata a barátok között. Õ érezte, hogy az edénymosástól kezdve a konyha kitakarításáig, mindennel tudta Istent dicsérni. Szép felismerés az, amikor valaki ráébred arra, hogy a legkisebb munkától a legnagyobbig, mindennel lehet Istent dicsérni. A dicséreten van a hangsúly. Mi, mint teremtett lények, Isten dicsõségét szolgáljuk életünkkel. Talentumainkkal, erõnkkel, hitünkkel, a napi nyolc órai munkával, hetente, egész éven át a Teremtõt szolgálhatjuk.
Munkánk akkor lesz igazán eredményes és kielégítõ, ha életünket Isten dicsõségére használjuk fel. A munka akkor lesz áldásos, ha munkánkkal Istent dicsérjük.
Jézus a vakon született ember meggyógyítása elõtt ezt mondta: "Nekünk annak a cselekedeteit kell elvégeznünk, aki elküldött engem, amíg nappal van. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem tud munkálkodni." (János 9:4)
Munkánk nem hoz üdvösséget, de ahol az üdvösség gyümölcse terem, ott nem marad el a jó munka sem. Adja a Teremtõ, hogy a legjobbat cselekedve méltóak legyünk szeretetére és megváltó munkájára. Ámen.
Mindenható Isten! A teremtéskor hat napon át munkálkodtál, de a hetedik napot megszentelted. Megtanítottál minket is dolgozni, hogy a mi munkánk a Te alkotóerõddel összeforrva fejlõdést, növekvést hozzon az emberiség számára. Hálaadással járulunk eléd ezen az áldott napon, és megköszönjük nemcsak a Te alkotó erõdet, hanem a gyermekeid munkáját is, és azt a napot, amit a munka tiszteletére holnap ünneplünk. Áldd meg a közös ünneplésünket, és engedd meg, hogy békességben, egységben, a Jézus Krisztus tanítása szerint, tudjuk egymással megosztani a Messiásunk megváltó munkáját. Add, hogy a Szentlelked által formált egyház szolgálatában hû munkásaid maradjunk az esztendõ minden napján. Te az év minden pillanatában õrködsz felettünk. Nem mégy szabadságra. Köszönjük, hogy napról napra gondoskodsz rólunk. Kérünk, hogy munkádat és munkánkat kösd össze, hogy a Te akaratod szerint végezzük el nemcsak a mindennapi kenyér megkeresését, hanem azon a túl a keresztyén szolgálatot is.
Ajándék számunkra, hogy Jézus nemcsak tanító és próféta volt, hanem Mester és Messiás, aki a feltámadásával biztosította az üdvösséget és örökéletet. Amikor az életünk ajándékait keressük, akkor ne engedd meg, hogy csak azoknak a kincseknek tudjunk örülni, amiket a rozsda és a moly megemészt, hanem a Szentlelked erejével úgy formáld át érzelmeinket, hogy értékké váljon számunkra a buzgó imádkozás, a keresztyén szolgálat, az irgalmasságos misszió és a hitvalló tanúbizonyság is.
Kérünk, hogy a munka napjának (Labour Day) megünneplésekor ne csak munkaszünetet tartsunk, hanem lássuk meg a szolgálati lehetõségeket, és lelkiismeret vizsgálatot tartva, ráébredjünk mulasztásainkra, és nagyobb gonddal végezzük el az irántad és felebarátaink iránt való kötelességeinket, és mindazokat a feladatokat, amiket a hétköznapok elfoglaltságaiban elhanyagolunk. Ámen."