Lemaradtunk a térképrõl - IV

Szüleim kocsmájában nem csak a falubeliek fordultak meg, hanem néha a városiak is. Üzleti szempontból ez jó volt, de politikai szempontból veszélyes. Eljött Pilkovics képviselõ úr is. Svájcban takarmány hiány volt és õ kereskedni akart a Karádiakkal. Minden gazdának fizetett a kocsmában. Fáy István, megyei fõispán, is bekapcsolódott az ügybe s vitte Pilkovics ezzel kapcsolatos levelét Budapestre. Már akkor a nyilasok kezében volt a hatalom. Mikor megváltozott a rendszer, Pilkovicsot elítélték nyolc évre. Édesapám is bajba került. Párnahelyi, karádi fõjegyzõ, feljelentette apámat, hogy háborúsbûnössel paktált. Furcsa világ volt a háború után.

Édesanyám Szabó Károlynéval a szomszédos bikaistálló padlásán bujkált sok éjszakán át, nehogy a kóborló orosz katonák megerõszakolják õket. A férfiak meg annak a veszélynek voltak kitéve, hogy elviszik õket egy kis kényszer munkára, "málinka robotra" a Szovjet Unióba. Édesapámat egy alkalommal két hétig nem láttuk. Rájuk zárták a katonák a vasúti vagon ajtaját, de mielõtt elhagyta a vonat az országot Csapnál, édesapám megszökött. Zemplénagárdon bújt el a nagymamáék házában. Félt, hogy keresni fogják, de talán fogtak helyette valaki mást, és megvolt az "önkéntesek" létszáma. Egy néhány év múlva sokan hazatértek az úgy nevezett "önkéntesek" és hadifoglyok, de volt olyan is, aki sohasem jött vissza a szeretteihez. Édesapám tervére, Béni, is odamaradt az orosz paradicsomba. Borbála testvérének a férje, Séra Lajos, hazajött. Éppen az állomáson voltam, amikor megérkezett. Két kilométert szaladtam a Boris néném házáig és már messzirõl kiabáltam neki: Lajos bácsi hazajött. Lajos bácsi hazajött.

Mikor a szüleimnek üzlete volt, nem volt alkalmunk együtt kimenni. Valakinek otthon kellett maradni, így az a néhány alkalom, amikor kimentünk, emlékezetes maradt.

Egy este édesapámmal kiment az egész család megnézni a vízállást. Közel volt a megáradt Tisza vize a töltés tetejéhez. Aggodalommal figyeltem. Erõs szél fújt. Azt hittem a hullámok átcsapnak a gát tetején. De csak annyi történt, hogy édesapám kalapját lefújta a szél. Szaladt utána, de mikor lehajolt érte, mindig odébb gurult. Már közel volt a vízhez, mikor édesapám utolsó mentségként rálépett a kalapjára. Nem gurult az tovább, mert beletaposta a sárba. Tönkrement. Karácsonykor egyszer elmentünk a karádi nagyszülõkhöz kántálni. Nagyapa a kályha mellett a sarokban ülve gallyat rakott a lobogó tûzre. Nagymama megkínált süteménnyel. Az elvágott ujjamat meglátva, javasolta, hogy tegyek rá tejfeles libapihelyt. Nem tettem. Én már más világban nõttem fel.

Falusi viszonylatban késõ este volt, amikor megindultunk hazafelé. Útközben megálltunk az Árokszállási Dezsõ bácsi házánál kántálni. Már lefeküdtek. Mi teletüdõvel fújtuk azt az éneket, amit Zemplénagárdon Gönci tanító tanított meg édesanyám lánykorában a dalárdának.


Nagy öröm hír jõ a mennybõl,
Bánatos szív búja enyhül;
Isten küldi, angyal hozza,
Jer fogadjuk imádkozva.
Minden lélek leboruljon,
Áhítattal térdre hulljon,
Mert csupán a hit az ajtó.
Azon túl vár a Megtartó.

Megnyílt az Árokszállásiék ajtaja. Dezsõ bácsi a sötétben kezünkbe nyomott egy marék aprópénzt. Nem fogadtuk el. Megmagyaráztuk, hogy kik vagyunk. Õ is nevetett velünk együtt. Mondta, hogy menjünk be, majd meggyújtja a lámpát, de mi mentünk tovább.

A kántálásról beszélve megemlítem, hogy volt Karádon egy állatorvos, aki a feleségével nagyon szerette a gyerekeket. Karácsony körül egy csoport szilveszterig minden este elment hozzájuk kántálni. Estérõl estére mindig kaptak pénzt. Nagy Kazup, akinél a házaspár lakott, figyelmeztette az állatorvost.

- Doktor úr! Kihasználják magukat ezek a gyerekek. Minden este ugyanazok jönnek vissza, mert maga pénzt ad nekik.

- Hagyja õket Kazup úr - jött a válasz. Mi szeretjük õket. Az a kis pénz, amit nekik adunk, nemhogy szegényebbé, hanem gazdagabbá tesz bennünket. Különben is szeretjük az énekeket és a zenét.

Tiszakarád egy idõben jól állt zenei téren. Nagyobb ünnepeken szerepelt a rezesbanda. Pikulás Antal bácsi is a hangszere után kapta a nevét és nem a szüleitõl örökölte. Egyszer épp felénk menetelt a rezesbanda, amikor a mentás ládák tetején játszottam Kántor Józsival. Nem akartuk elmulasztani õket. Lemásztunk. De a nagy sietségben beleakadt a lábam valamibe és fejjel lefelé közelítettem meg a veranda kövezetét. A Tejút minden csillaga felvillant elõttem, amikor a fejemre estem. Könnyekkel szememben, és tele fájdalommal néztem a masírozó banda tagjait.

Évekkel késõbb, középiskolás koromban, Ózdon az iskolánk tornatermében az ipari iskola lányai kézilabda edzést tartottak egy este. Titokban dicsekedni akartam a tornász tudományommal. Kézenállást mutattam be a gyûrûn. Nem volt szõnyeg alattam, és nem tudom, hogy miért, de szétment a két karom és bombaként zuhantam a padlóra. Nagyot koppantam, elhallgattam, majd gyorsan felugrottam, mert szégyelltem magam a lányok elõtt. Ott volt a szomszédban a kórház, ahova egy barátommal azonnal bementünk. Az orvos ránk parancsolt, hogy egész éjszaka nem szabad aludnom, és ha elalszom félóránként ébresszen fel valaki. Három napig nem mehettem iskolába. Ezt a részét a bajomnak szerettem, de az már kellemetlenebb volt, hogy ágyban kellett maradni. Éppen az évvégi vizsgák elõtt voltunk. Úgy megrázkódott az agyam, hogy amit elolvastam, az megmaradt benne. Szent Pétervár történetét oroszul egy párszor átolvastam és csodák csodája, minden betûjét magam elõtt láttam, ha behunytam a szememet. Amikor a szóbeli vizsgán fordítani kellett az olvasmányt, fel se vettem a könyvet a padról, hanem emlékezetbõl folytattam az olvasmányt. A vizsgáztatók egymásra néztek. A bizottság elnöke megköszönte a szereplésemet, mondván, hogy ha oroszul könyv nélkül tudom az olvasmányt, szóról szóra, akkor biztos tudom magyarul is. Tudtam.

Életemben kétszer estem a fejemre. Azt hiszem, hogy elõször egy kicsit meghibbantam, másodszorra viszont rendbejöttem. Az ellenségeim szerint éppen a fordítottja történt.

Csodálatos hatása volt a rezesbandának a fájdalmamra. Mire a zenészek a házunk elé értek már nevettem, és beálltam Józsival a többi gyerek közé kísérõnek. A cigánybánya felé menetelve énekeltük az indulókat. (A cigánybányaként ismert terület neve csak a háború után lett Dózsa tér.)

Kár, hogy Tiszakarádon nem volt állandó zene tanítás. Sok jó énekes, nyers tehetség volt a faluban. Vétek volt elhanyagolni õket. Nevet is lehetett volna szerezni a falunak, ha valaki kezébe vette volna a zenekultúra ügyét.

Kiskoromban Bartus András tanító szervezett énekkart. Vagy három zongoraórára elmentem hozzá. Zongoránk nem volt, így csak az elméleti részt tudtam otthon gyakorolni. Budavári Ilus, Bocsor tanító úr unokája, is járt zongoraórára. Nekik volt zongorájuk. Gyermekfejjel beleszerettem. Volt egy fényképünk, amin a bátyám és én voltunk. Levágtam az én részemet és belecsúsztattam Ilus nagy kabátja zsebébe. De olyan szégyenlõs voltam, hogy utána nem mertem visszamenni soha a zongoraórára. Ezzel véget is ért a zenei karrierem. De zenetudás nélkül is komponáltam több versemhez dallamot.

Zeneelméletet magánúton tanultam éjszakánként, de zongorázni nem tudok. Kompozícióimat egy komputerhez kapcsolt "midi" segítségével játszom le, miután leírtam a dallam kottáját harmóniával. Sajnos az ujjaimat nem tudom rábírni arra, hogy az agyamban megszületett dallamot lejátsszák. Azt hiszem a festészet terén van tehetségem, de Sárospatakon az Úrbán gárdában laktam, ahol a késõbb érdemes mûvész, Gyurika, olyan képeket festett, hogy mellette tehetségtelennek éreztem magamat. Abbahagytam a festést.

Tiszakarádon egyszer az énekórán az egyik osztálytársam, Fábián Zoli, panaszkodott Bartus tanító úrnak, hogy neki jobb hangja van, mint nekem és én mégis jobb osztályzatot kaptam tõle. Én is úgy éreztem, hogy Zoltánnak igaza volt, de Bartus tanító úr azt a választ adta neki, hogy nemcsak a jó hang számít, hanem az is számít, hogy valaki ismeri-e a kottát vagy nem. És az is számít, hogy mit tudunk a zenérõl.

Amikor a szüleimnek kocsmája volt a falusi legények gyakran bejártak hozzánk. Az lepett meg, hogy némelyik ha megivott egy fröccsöt dalolni kezdett. Visszanézve egy kis pszichológiai okot is látok ebben az ügyben. Sokan szegények voltak. Nem volt pénzük italra. De a dalolással azt jelezték, hogy annyi pénzük van, hogy már egy kicsit be is rúgtak, és azért van ilyen jó kedvük.

Mikor a szüleimtõl elvették az ipar engedélyt, akkor az útra nyíló bolt helységet rendeztem be hálószobának. Volt ennek egy nagy hátránya. Amíg ott volt a bolt, a suhancok megszokták, hogy esténként odaültek a küszöbre és késõ estig elszórakoztak, vicceket meséltek. Bennünket nem zavartak addig, amíg a lakás hátsó szobáiban aludtunk. De mikor estérõl estére csak egy ajtó választott el a legények zajától, akkor elhatároztam, hogy belülrõl vizet öntök a küszöbre. Komikus volt, amikor egyik fiú a másik után ugrott fel, mert alájuk folyt a víz. Most utólag bánt a locsolkodás, de akkor úgy éreztem, hogy ha estérõl estére nem tudok elaludni a kinti lárma miatt, akkor valami módon védekeznem kell.

Minden bált, rendezvényt és gyûlést nálunk tartottak a nagy termünkben. A nagy terem egy idõben arra is jó volt, hogy ott tárolják a termény felvásárlók az áruikat. Mi egy másik használati lehetõségre is rákényszerültünk egyszer. Tudomásunkra jutott, hogy a megye egyes falvaiban a hatóságok rekvirálást tartanak. Még disznókat is elviszik. Édesapám áthívatta hozzánk a hentest, Jámbor Pista bácsit, hogy megbeszélje mit lehetne tenni a hízó megmentése, vagy levágása érdekében. Pista bácsi pesti hentes volt. Ott nem perzselték, hanem forrázták a disznókat. Azt javasolta, hogy levágja és a teremben a legnagyobb sózó teknõben leforrázza a szõrt. Nagy fazekakban forrt a víz. Éppen hozzá akart kezdeni a munkához, amikor a kapunál két rendõr kiabált, hogy kössük meg a kutyát. Jámbor Pistáért jöttek. Megijedtünk, hogy valaki talán feljelentette a hentesünket. Elment velük és csak este felé jött vissza. Akkora már kihûlt a disznó. Kiderült, hogy a fõjegyzõhöz is eljutott a rekvirálás híre, és a rendõrök hozzá vitték a hentest. Jámbor István nem mondhatta neki, Kántoréknál már megkezdte a disznóölést, mert akkor mindnyájan bajbajutottunk volna.

Hiába öntötték a forró vizet a disznóra. Nem jött ki a szõre. Ekkor elhatározták, hogy kis égõ szalmacsóvákkal kell leperzselni. Elsötétítették az ablakokat, de a gomolygó füst miatt ki kellett nyitni a terem hátsó ablakait. Sántáék amikor meglátták, hogy jön a füst a nagyterembõl, azonnal átszóltak Hegedûséknek, hogy a fiúk jöjjenek tüzet oltani, mert ég a Kántorék háza. Vederrel a kezükben szaladtak a szomszédok tüzet oltani. Véget ért a nagy titok. Megtudták, hogy feketén vágott disznót perzselünk a kultúrteremben. Mindenki kapott egy kis itókát, és most már a szomszédok is segítettek nekünk a disznóölésnél. Még szalmát is hoztak át az udvaraikról, mert nekünk nem volt. Másnap pedig egymásnak segítettek, nehogy elvigyék a hatóságok a hízóikat.

Én a sonkának a szalonnás részét nem szerettem, csak húsát. Édesapám néha neheztelt a vájárkodásom miatt, de ameddig volt ennivaló, addig nem tiltotta meg, hogy a sonka húsos részét kiszedjem.

Jámbor Pista bácsiról még el kell azt mondanom, hogy amikor Pestrõl hazajött Tiszakarádra, hozott magával valami katonai rakétát. Hasonlított a kézigránátra. Alig vártuk, hogy felengedje. Összegyûltünk egy este a cigány bányánál vagy ötvenen és vártuk a tûzijátékot. Nekünk falusiaknak az is nagy dolog volt, hogy a rakéta a legmagasabb Tisza-menti fáktól is feljebb ment, és Pista bácsi szerint Budapesten a miénktõl sokkal nagyobb volt a tûzijáték. Te jó ég! Milyen elmaradottak és naivak voltunk abban az idõben.

Felénk még a háború után is szõttek, fontak, fõzték a lekvárt, a szappant, a Tiszára jártak mosni, sulykolni a ruhát. Az élet nagy eseményei a lakodalmak és disznóölések voltak.

Nekem furcsa volt, hogy már az általános iskolában is voltak osztálytársaim, akik férjhez mentek. Mi ha lakodalmasdit játszottunk gyermekkorunkban, akkor vagy jegyzõ voltam, vagy pap, võlegény soha. Én eskettem össze a párokat.

Életem legnagyobb papi szerepét már tíz éves koromban eljátszottam. Közvetlen a háború után a Bogár kutyám szája habzani kezdett. Azt gondoltuk megveszett. Sok veszett kutya kóborolt a határban, és a rendõrök egyik feladata az volt, hogy még a gyanús állatokat is lõjjék le. Édesapám jelentette a kutyánk állapotát a rendõrségen. Azonnal megjelentek az udvarunkon. Próbált bújni a kerítésnél Bogár, de egy lövés leterítette. A barátaim velem együtt nézték a kivégzést és velem együtt síratták a hûséges játszótársunkat. Elhatároztuk, hogy egy nagy temetést rendezünk. Hordágyat készítettünk botokból és vesszõbõl, és az Oláhék udvarán, a töltésen keresztül levittük a vérzõ kutyát a füzesbe eltemetni. Útközben, diktálásra, két Zsoltárt énekeltünk. Akadt két sírásónk is. A víztõl nem messze volt a temetés. Még felnõtt is volt a menetünkben. Elmondtam egy nagy prédikációt a kutyám hûségérõl, aki akkor is szeretett ha az infláció miatt nem ért semmit a pénzünk; akkor is szeretett ha befogtam a szánkó elé; és akkor is szeretett ha meg volt kötve az udvaron. A rögtönzött szertartás végén elénekeltük a 90. Zsoltárt, a "református himnuszt." A Tisza-menti rezgõ nyárfák szomorúan verték vissza a gyermekszívek fájdalmából fakadó éneket. Nagyon megsírattuk a Bogár kutyát, a hûséges pajtást. Már gyermekkorunkban, át kellett éreznünk, hogy milyen mulandó az élet.

Egyszer Amerikában egy magyar lelkész privát temetésén voltam. Szinte csak bekaparták az öreget a földbe. Alig hangzott el egy pár szó. Nem volt semmi ének. Azt mondtam a feleségemnek, hogy a kutyámnak méltóságteljesebb temetést adtunk mi gyermekek Tiszakarádon, mint egy kollégámnak adtak a felnõttek a gazdag Egyesült Államokban.

Mielõtt a kutyatörténetet befejezem, el kell mondanom a háború bizonytalan éveiben volt olyan idõszak, hogy valakinek zörögtek éjszaka az ablakán és utána nyom nélkül eltûnt. Eltûnt a falunkból egy bál alkalmával Arató Kálmán tanító és Bajtner János jegyzõ. A zenészek bejöttek hozzánk húszasokat kérni, hogy a keresetüket elosszák egymás közt egyenlõen. Két orosz katona is bejött. Édesapámat keresték. Mivel az egész cigánybanda bent volt nálunk a lakásban, a katonák kimentek. Késõbb Jédi, a néma, aki a malomba dolgozott mutogatta mi történt a tüzes kemencénél. Egy másik család a Tisza felõl jõve, hangokat hallott és elbújt a bokrokba. Onnan lesték meg a két orosz katonaruhába öltözött magyart, amint az egyik eltüntet kísérték maguk elõtt a víz felé. Magyarul beszéltek. Mindkettõt ismerték. Abban az idõben egy embernek az élete annyit ért, mint egy kutyáé.

Egy éjszaka nagy dörömbölésre ébredtünk. Már elõre megbeszéltük, hogy nem nyitunk ajtót, ha keresnek, hanem a hátsó ablakon, Sántaék felé elmenekülünk, nehogy elhurcoljanak minket is. Folytatódott a kopogás, de nem szólt senki. Menekülésre készen vártuk a sötétben, hogy mi lesz. Megint dörömbölni kezdtek az ajtót, de nem jött semmi felszólítás, hogy nyissunk ajtót. Percek teltek el, amik óráknak tûntek, végül édesapám a roló mellett kikukucskált. Nem látott senkit. Lábujjhegyen az ajtóhoz osont. A függöny mellett kinézett. Nem volt ott senki. A szíve torkában dobogott, mikor közvetlen mellette megkezdõdött újból a dörömbölés. Kezdett gyanús lenni az eset. Kinyitotta az ajtót, és meglepõdve látta, hogy a kutya a küszöbön vakarózott és közben a lábával dörömbölt az ajtón. Szegény Bogár nem tudta, hogy amíg õ kint vakarózott, addig mi bent majdnem frászt kaptunk attól való félelmünkben, hogy bennünket is elvisznek és eltüntetnek.

Arra az alkalomra, hogy ha valóban el akartak volna hurcolni bennünket, az volt a terv, hogy a Sántaék udvarán átszökünk a második szomszédba, Novákékhoz, és ott az istállóban már nem keres bennünket senki.

Gyerek voltam még, amikor Novákéknál kicsi született. Elmentem én is barátokkal csuprot törni a küszöbön. Nem tudom, hogy miért csináltuk. Gondolom valami olyan babona lehetett benne, hogy ahány darabra törik a cserép edény, annyi évig fog élni az újszülött. Novákéktól kaptunk süteményt, de italt csak a nagy fiúk kaptak. Hazamenve elmondtam, hogy csuprot törtünk és mindenki kapott süteményt és pálinkát. Erre kaptam egy olyan pofont édesapámtól, hogy szikrázott szemem. Leszidott és azt mondta máskor hozzá ne merjek nyúlni a pálinkához. Nem nyúltam én hozzá most sem, de nagy fiúnak éreztem magamat, azért mondtam, hogy mindenki kapott pálinkát.

Novákéknál volt egy családtag, aki szellemileg fogyatékos volt. Ha a libára kellett vigyázni, vagy a lekvárfõzésnél egész éjszaka az üst mellett kellett ülni és kavarni a lekvárt, akkor Bandira a fogyatékossága ellenére is lehetett számítani. Egy éjszaka Szabó Károlyné fõzte a lekvárt Tóth Bódiéknál Bandi segítségével. Éjfél körül Bandi egyre ismételte:

- Mondja mán el Julis néném. Mondja mán el.

- Mit mondjak el Bandi? Érdeklõdött Szabóné.

- Hát azt, hogy ki lakol. Ki lakol...

Vagy egy óráig folyt ez a sehova sem vezetõ beszélgetés, míg végül Tóth Bódiné kijött segíteni és elmagyarázta Szabónénak, hogy Bandi a Miatyánkot csak másokkal tudja elmondani. Ha valaki megkezdi, õ folytatja. Esténként valaki megkezdi neki az imát és õ boldogan megy aludni.

Gyermekkori világunkat otthon, vagy a szomszédaink udvarán éltük le. Ha eljött a cséplés ideje elkísértük a gépeket a környékbeli udvarokra. Ha a szomszédunkban csépeltek, akkor mi már kazal rakáskor lyukat fúrtunk a szalmába. Ott még télen is lehetett játszani. Egy gépész velünk szemben, Jónáséknál lakott. Az volt emlékezetes vele kapcsolatban, hogy a biciklire a menetiránnyal háttal ült, és úgy ment. A módszerét én idõvel tökéletesítettem és a kormánykerékre ülve, a kezemet karba téve én is mentem visszafelé.

Egy vasárnap délután bravúroskodva az egyik lábamat az ülésre tettem, a másikat a kormányra, de valami történt az egyensúlyommal. Hirtelen lehajoltam és behúztam a kézi féket. Erre az elsõ kerék beragadt és én a biciklivel szaltót csináltam. Talpra estem. Vasárnap lévén, tucatjával ácsorogtak a fiatalok a házunk elõtt. Igen megtapsoltak. Kértek, hogy ismételjem meg a bravúrt. Szegények nem tudták, hogy majdnem kitörtem a nyakamat. Sose ismételtem meg. Mindenestre aznap és még sokáig rólam beszéltek a faluban.

Falun, ha reggel éhesek voltunk, akkor evés elõtt tüzet kellett gyújtani. Ivóvízért a fúrott kútra jártunk. Villany a gyermekkorunkban még nem volt. A háború után petróleumért néha a szomszéd faluba, Ibrányba, kellett menni. Télére fát kellett gyûjteni, összevágni, kúpba rakni. Ha este hideg volt az ágy, téglát melegítettünk és törülközõbe csavarva a lábunkhoz tettük. Állandó küzdelem volt az életünk, aminek az anyagi eredménye legtöbbször, csak annyi volt, hogy meg volt a mindennapi kenyerünk, ruházatunk, de a minimumtól nem jutottunk tovább. Mindnyájan szegények voltunk. Talán úgy osztályozhattunk volna a falu népét, hogy az egyik szegényebb volt, mint a másik.