Lemaradtunk a térképrõl - III


Fülledt volt az augusztusi levegõ, de nem bántuk. Rövid klottgatyában gödröket ástunk az Oláhék udvarán. Fizetésért nem csináltuk volna, de mivel csak szórakoztunk, szaporán ment a munka. Elneveztük tankcsapdának a mély lyukakat. Harckocsit nem kaptunk, de kaptunk egy olyan égiháborút, hogy rohanva menekültünk a tornác alá, de mikor oda is becsapódott az esõ, akkor a fõhadiszállást átköltöztettük a mi széles verandánkra. A villámlást bámulva minden egyes villanás után számolni kezdtünk. Úgy tudtuk, hogy minden szám egy kilométer távolságot jelentett. Egyszer csak egy óriási dördülést hallottunk, és a következõ pillanatban a tõlünk alig tíz méterre lévõ telefonoszlopot végighasította a villám. Égnek állt a hajunk, de nem a félelemtõl, hanem az elektromosságtól.

(Egy alkalommal, amikor Ózdon az iskolából mentem hazafelé, elkapott egy vihar. Egy bérház bejárata feletti eresz alatt álltam meg. A szemben lévõ három emeletes ház sarkát érte teletalálat. Egész a földig repedt a téglafal. Vagy tizenöt méterre lehettem az épülettõl, éppen azt a helyet nézve, ahol a villám becsapódott. Statisztikusok szerint a villám körülbelül olyan gyakran csap agyon bennünket, mint amilyen gyakran a lottón megnyerjük a fõnyereményt. Inkább az utóbbit választanám, de idáig csak a villámlás közelített meg. A fõnyeremény elkerült. Talán egy lelkésznek nem lenne illõ nyerni. Megemlítem, hogy az Isten adta humorom a fohászkodásomból sem hiányzik. Van egy imám, ami így hangzik: Uram, Isten! Ha nem vagy megelégedve a lelkészi munkámmal, akkor engedd meg, hogy nyerjek egy nagyobb összeget, hogy félrevonulhassak az egyházi élettõl és teljesidejûleg írhassak. Úgy látszik az Úr meg van elégedve velem, mert nem nyerek. De lehet, hogy még sincs megelégedve, mert már kétszer csapott le a mennykõ a közelemben. Ennek ellenére ma is ugyanolyan csodálattal, félelem nélkül, nézem a villámlást, mint azon a nyári viharos délutánon, amikor a "tankcsap-dák" megásása után a verandáról figyeltem az égiháborút.)

Az óriási durranás után a vendégek kiszaladtak a kocsmából hozzánk, a verandára. A záport figyelve megtárgyalták az esõvel járó elõnyöket és problémákat, majd szomjasan visszaszivárogtak a pult köré, és az asztalokhoz. Munkanap volt, de tiszta lelkiismerettel beszélgettek és kártyáztak, mert ilyen zivataros idõben még a kacsák és libák is behúzódtak az eresz alá.

Nem ivott mindenki. Többen az esõ elõl menekültek a kocsmába. Józsi bácsi belekóstolt a tolcsvai borba és az ácsorgó vendégeket látva megeredt a nyelve. Kétdecis üres poharát szorongatva, hangosan mesélt a sarokban ülõ gazdáknak.

- Hát aztán...tudjátok, korán reggel vót egy nagy robbanás, és mire magamhoz tértem már dél körül lehetett az idõ, mert magasan járt a nap. Az ódalamon feküdtem. Kinyitottam a szemem. Szétnéztem. Hóttan feküdt az egész szakasz, de az ellenség ezt nem tudta. Egy hétig minden nap visszavertük a támadásukat.

- Nagy csend vót. Féltem megmozdulni, mert tudtam, hogyha meglátnak meglûnek. Hát csak feküdtem, mint egy halott. Pont a hátam mögött vót az ellenség. Szerettem vóna látni mit csinálnak, de az életemet fontosabbnak tartottam a kíváncsiságomnál. Igen kellett vóna vizelni is, de azt se mertem. Gondoltam, amikor sötét lesz megpróbálok segítséget kérni. A mellettem lévõ bunker falába el vót ásva egy csomó rakéta. Három hete dugtuk oda a szakaszvezetõvel, amikor máshová vezényeltek bennünket. Nem akartuk cipelni. Sejtettük, hogy visszajövünk, oszt itt lesznek kéznél. Hagytunk a munícióból is bõven. Lefõdeltünk vagy öt láda kézigránátot is. Megvót ott minden, ami a háborúhoz kellett, csak a katonák hiányoztak. Hosszú vót a nap. Azt hittem sose lesz vége. Egyszer osztán kezdett sötétedni. Felugrottam, mint a nyúl, oszt rohantam a bunkerba. Közben elestem, mert mindenem el vót zsibbadva.

- Elõvettem a kézigránátokat, meg a rakétákat. Csendbe dógoztam. Féltem meghallja valaki, mert néha olyan közel vótunk az ellenséghez, hogy hallottuk mit mondanak. Csak nem értettük. De most csend vót.

- Felengedtem egy rakétát. Éppen az került a kezembe, ami azt üzente, hogy tüzérségi tüzet kérek.

- Egy fél órán át csend vót. Elõl se láttam senkit, meg hátul se. Rosszat sejtettem. Elvonult az ellenség, amíg a fõdön feküdtem. Egyszer aztán mozgást láttam. Hason csúszva közeledtek az ellenséges katonák a bunkerhoz. Erre én megkezdtem hajigálni a kézigránátokat. Közben meg a magyar tüzérek is megkezdték a lövõdözést. Úgy potyogtak körülöttem az ágyúgolyók, mint a szilva a fáról.

- Már hajnalodott, mire hátulról utánpótlást kaptam. Éppen jókor, mert mán alig vót munícióm. Akik felváltottak alig akarták elhinni, hogy egymagamban tartottam a frontot.

Én is figyelmesen hallgattam Józsi bácsit. Néha még segítettem is azoknál a részeknél, amiket véletlenül kihagyott. Kántor Józsi és én gyakran figyelmeztettük az öreget, hogy utoljára másképpen mondta el a történetet. Most megint szóltam, hogy az utánpótlás már éjfélre megjött.

- Igazad van Palkó. Sütött a hódvilág, oszt úgy nézett ki mintha mán hajnalodna.

- Én úgy emlékszem, Józsi bácsi, hogy azon az éj-szakán úgy zuhogott az esõ, mint most kint.

Rám nézett. Gondolkodott, majd bort rendelve a száját megnedvesítve megszólalt újból.

- Mikor hónapokon a fronton van az ember, akkor néha esik az esõ, néha meg süt a nap. Most kint is zuhog, hát csak nem fogok esõrõl beszélni, amikor szárazság kéne. A gazdák, akik Józsi bácsit hallgatták, helyeselték a logikát. Egyikük megszólalt:

- Okos beszéd. Mondja csak esõ nélkül.

- Hát osztán... másnap korán reggel hívatott a fel-mentõ csapatnak a századosa.

- Maga vót, aki megállította az ellenség elõnyomulását?

- Igenis, százados úr! Egyedül.

- Lépjen ide mellém. Ez a kitüntetés, amit a mellére teszek, azért a hõsies ellenállásáért van, amit a múlt éjjel tanúsított.

- Leparolázott velem. Jó markos ember vót. Meg-szorította a kezem. Azt hittem véres lesz az ujjam. Nem bántam. Büszke vótam magamra.

- Kihúztam a mejjem. Úgy néztem végig a mellettem sorakozó katonákon. Éppen az járt az eszembe, hogy biztos kapok vagy két hét szabadságot, mikor kaptam egy olyan hatalmas pofot, hogy csak úgy szikrázott a szemem. A százados letépte az érmet a mejjemrõl és rám ordított.

- Te ganéj! Amilyen nagy hõs vagy, ugyanolyan marha vagy. Hát nem láttad, hogy az ellenség elvonult békében? Te meg visszahívtad õket egy rakétával.

- Hát így történt. Kaptam kitüntetést, de nincs meg, mert elvették.

- Józsi bácsi! Mondja még el azt is, hogy mit csinált amikor a halottak közt feküdt és rászállt egy darázs az orrára, - biztattam az öreget.

Valaki hozott egy másik pohár bort Józsi bácsinak, mire õ egyre borongósabb hangulatban folytatta a háborús élményeinek meséit.

Éppen ekkor jött be édesanyám. Édesapámat fel-váltotta a pultnál. Engem is elküldött ebédelni. Szerettem volna még maradni, de úgy is tudtam már, hogy mi következik. Egy kicsit irigyeltem a szomszédot, mert a szememben világjárta ember volt. Falunk lakosságának nagy része régen még Sárospatakon sem volt, és Józsi bácsi már két országban is harcolt. Gyermek szemünkben nagy hõs volt.

Késõ délután volt, mire megállt a sûrû esõ. Józsi bácsi felhörpintette, immár vagy az ötödik két decijét, és megindult hazafelé.

Esõs idõben mindig az udvarunkon ment át a kerítésen, hogy elkerülje a kiskapujánál lévõ pocsolyát. Most körül ment az úton.

Magas, szikár ember volt. Dülöngözõ, bizonytalan léptekkel közeledett az udvarához. Néha-néha belekapaszkodott a kerítésbe a csúszós talajon. Körülötte még az úton csillogtak a több órás zápor tavacskái.

Kántor Józsival az Oláhék tornácán álltunk és szorongva néztük Józsi bácsi érkezését. Kinyitotta a kiskaput, és nagy csizmájával belegázolt a tócsába, ami térden felül ért neki. De a probléma csak most kezdõdött. Néhány bizonytalan lépés után beleesett az elsõ "tankcsapdába."

Az öreg derékig állt a vízben, és miután nehezen megindult a ház fele, belecsúszott a második lyukba. Ekkor már Józsival a szomszédos óvoda udvaráról figyeltük az eseményeket. Elbújtunk a kerítés mögött, nehogy kikapjunk.

Alighogy kitántorgott Józsi bácsi a második üregbõl, máris belecsúszott a harmadikba. Ez volt az utolsó "tank-csapda." Onnan már sekélyebb volt a víz, és közel volt a ház tornáca is. Megkönnyebbültünk, hogy végre átjutott az utolsó akadályon is. Ám az örömünk csak egy rövid ideig tartott. Mikor Józsi bácsi kitántorgott a harmadik gödörbõl, akkor felállt, és kiegyenesedve megindult vissza a kapu felé. Útban visszafelé megkezdte szidni az anyja istenit, annak, aki az egész udvart felásta. Nem vált hasznára azonban a káromkodás sem, mert az öreg újból belelépett az elõzõ két lyukba.

Haragjában visszament a kocsmába. Csizmáját le-húzta, és egy pár pohár bor elfogyasztása közben szárítgatta magát. Amíg az Oláh szomszéd a kocsmában volt, addig mi Józsival klottgatyára vetkõzve kézzel, lábbal visszatúrtuk a lyukakba a kiszedett földet, ami az esõtõl sárrá változott. Gyorsan dolgoztunk, mintha az életünk függött volna tõle. Hamar befejeztük a munkát.

Eltelt egy jó néhány hét mire az udvar alacsony részébõl kiszáradt a víz. Egy nap Józsi bácsit a sár szélén találtuk. Vizsgálta a talajt. Lehajolt. Megtapogatta a földet és magába dörmögött.

- Meg mernék esküdni, hogy itt lyukak vótak, mikor az a nagy esõ esett. Hova a nyavalyába lettek? Nem látszik semmi.

Néha megállt az udvar alacsony részén és hosszú ideig mélázott a kapunál. Nem értette hova lettek a mély gödrök.

Vagy tíz esztendõvel a "tankcsapdák" megásása után egyszer Józsi bácsi, szokásához híven, elindult a Tanácsházára beszélgetni. Hárman voltak az irodában: az elnök, a titkár és a kisbíró. Mikor látták, hogy jön az öreg Oláh, akkor a székeket gyorsan kihordták a szobából, remélve, hogy ha nem tud leülni, akkor hamar elmegy.

Józsi bácsi bejött. Szétnézett. Le akart ülni, de nem volt hova. A tanácselnök mosolyogva biztatta az ácsorgó öreget.

- Ne kéresse magát Józsi bácsi. Üljön le. Maradjon egy pár órára, mint szokott.

Az Oláh szomszéd átérezte a helyzetet, és látván a kuncogókat, hangosan megszólalt, úgy hogy a szomszéd szobában levõk is hallják.

- Halljátok, ez az iroda olyan, mint az én istállóm. Van benne három marha, de szék az nincs benne egy se."

Mérgesen rájuk csapta az ajtót. Hazament.

Ha már a községházánál tartunk, akkor elmondom, hogy mikor még Lippai József volt az adóügyi jegyzõ, akkor Szabó Imréné valami adóügyben megjelent az irodában. Tisztességesen kopogtatott és alázattal mondta:

- Jó napot jegyzõ úr! Segítene maga nekem?

A jegyzõ dühösen felugrott és rákiáltott Szabónéra.

- Engem ne magázzon! Nem tudja mi a tisztelet?

Szabóné megszeppent. Egy pár másodperc eltelt, mire a lélegzetét visszanyerte. Nem tudta, hogy õ elfelejtette megadni a jegyzõnek a neki járó tekintetes címet. Odament a "tekintetes" jegyzõ úrhoz. Hálásan megszorította kezét és meghatódva válaszolt.

- Hát fiam, ha muszáj, akkor tegezlek. Tudom az Istent is tegezzük. Hát... legyen az akaratod szerint, Józsikám... Nézd mán át ezt a vacak adóívet, oszt intézd el az adóval kapcsolatos dógomat. A nyavalyának se tudok eligazodni rajta.

Az ott lévõk nagy hahotázása közben Lippai adóügyi "tekintetes" jegyzõ úr felugrott, és kirohant az irodából. Három napig még a kisbíró sem találta meg a tekintetes urat, pedig minden nap zörgetett az irodához csatolt lakásán.

Édesapám gyakran emlegette, hogy amikor fiatal legényként elment a községházára ipari engedélyt kérvényezni, akkor egy másik fõjegyzõ kizavarta. Azt mondta neki: Hozd magaddal az anyád! Én taknyos paraszt kölykökkel nem tárgyalok. Ekkor már édesapámnak a kezében volt a segédlevele, de úgy látszik az nem számított. Nagymamának kellett aláírni a papírokat az iparengedélyhez.

A háború után egy volt karádi fõjegyzõnek szüksége volt valamire Sátoraljaújhelyben. Édesapám segítségét kérte, amire õ megkérdezte, hogy a véleménye szerint egy taknyos paraszt gyerek alkalmas-e a segítségre? Az öreg úr tiszteletteljesen bocsánatot kért édesapámtól a régi pökhendi viselkedéséért. Megkérte édesapámat, hogy ne haragudjon rá. Az a régi világ már elmúlt - mondta a volt fõjegyzõ.

Elmúlt az új világ is. Minden rendszernek megvannak a diktátorai és áldozatai. Több helyen elõfordult hazánkban, hogy a régi rendszer szélsõséges vezetõi közül kerültek ki az új rendszer zsarnokai. Kis nép vagyunk, és talán minden beilleszkedõ egyénre szüksége van az országnak. Azt hiszem mi, Kántorok, nem jól igazodtunk a rendszerhez, mert nem maradtam volna életben édesapámmal, ha otthon maradunk. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy mit vétettem hazám és népem ellen, hogy számûzetés jutott nekünk osztályrészül?

Nem vétettem hazám ellen,
mégis arra kényszerültem,
hogy mint betyár elbujdossak.

Nem veszõdtem a rendszerrel,
csak a helyi vezetõkkel,
akik irigyeink voltak.

Nem engedtek egyetemre,
azt mondták a szüleimre:
igen nagy az õ vagyonuk.

Szegénységbõl jött az anyám,
még szegényebb volt az apám,
de munkával javult sorsuk.

Nem volt földjük, csak egy házuk,
nem volt nekik gazdaságuk,
mégis "kulákokká" lettünk.

Mi gazdagok sosem voltunk.
Volt egy kocsmánk, szatócsboltunk,
abból került eleségünk.

Kaptunk egyszer egy parancsot,
zárjon apám kocsmát, boltot,
s adjon oda három szobát.

Gyenge volt az apám szíve,
katonának sem vették be,
nem kezdhetett nehéz munkát.

Szerencsére tanult szakmát,
jól jött most az asztalosság,
visszatért a gyalupadhoz.

Pár év múlva ismét kérték:
"Adja be az engedélyét,
Karádon sok két iparos."

Elment hát a T. Sz. Cs.-be,
de ott nem volt fizetése,
irigyei megtagadták.

"Kántor Pali haljon éhen,
amíg mi vagyunk az élen!"
Titok nélkül hangoztatták.

Nekem is volt egy jó szakmám,
mégis hagynom kellett munkám:
rossz jelentést írtak rólam.

Diósgyõrbõl hazamentem,
deszkát vágtam, fûrészeltem,
gazdaságba õrnek álltam.

Így érkeztünk ötvenhathoz,
azt hittük, hogy az jobbat hoz,
s megszûnik a szenvedésünk.

Az volt nekünk legfõbb vágyunk:
becsüljék meg munkásságunk,
s hagyják abba üldözésünk.

Mi ott senkit nem bántottunk,
azt mondtuk, hogy megbocsátunk
minden elkövetett vétket.

Népuralom volt a célunk,
függetlenséget akartunk,
nem pedig a régi rendet.

Hiába volt minden jelszó,
félreértés, s újabb jajszó
következett novemberben.

Nem akartunk mi eljönni,
de rettegtünk ott maradni,
s útrakeltünk decemberben.



BESZÉLGETÉS ÉDESAPÁMMAL

Porlepte ruhában jött munkából apám.
Leült beszélgetni a vacsora után.
Ritkán látja fiát, megeredt a szava,
Ifjú éveirõl szólt most az adoma.

"Tizenkét évemet éppen betöltöttem,
Mikor Sárospatakra inasnak szöktem.
Lövei Andrásnak szekerére ültem,
Azt hittem valaki majd csak eljön értem.

Hosszú hetek múltán jött utánam apám.
Csalódtam, mert nem hozta magával anyám.
A szerzõdésre nevét mogorván ráírta,
Négy mázsa búza volt inasságom díja.

Dohogva szólt: 'Dezsõt ingyen befogadták.
A tanuló éveit háromra szabták.
Három évig tanul az iparos fia,
Miért kell négy annak, kinek paraszt apja?'

Kemény sorsom elõl háromszor megszöktem,
De Jula nénéddel mindig visszamentem.
Inasságom alatt sokszor megéheztem.
Nehéz volt sorsom, míg asztalos lettem."

Régi emlékirõl apám szava árad,
Egyszer csak elhallgat, meséjébe fárad.
Elindul szobájába... pihenni megyen,
Mert kemény az élet bent a munkahelyen.